Az utóbbi időben Nika már nem az a nő volt, akit korábban ismert. Kapcsolatában férjével komoly feszültségek kezdtek felbukkanni, és ő bizonytalan volt abban, miként kezelje ezt a fájdalmas helyzetet. Minden a kicsinységeknél kezdődött, ahogy gyakran előfordul.
Munkából hazatérve Tolia egyre gyakrabban adott ki kemény, maró megjegyzéseket. A férfi tréfái keserűséggel teltek, szavai mélyebb sebeket ejtettek, mint a fizikai bántalmazás. Napról napra rosszabb lett a viselkedése, még szabadságon sem nyújtott fellélegzést Nikának.
– Olyan vagy, mint egy öregasszony! – rigmussal közölte, miközben a telefonját böngészte. – Más férfiaknak feleségeik vannak, nálam meg csak egy ráncos aszalvány!
Valóban, Nika arcán látszott a fáradtság – a kemény munka nyoma mélyültek bőrén. A legfájdalmasabb mégis az volt, hogy ezek a szavak a saját férjétől érkeztek. Hiába dolgozott ő a családért, kétszer annyit keresve, mint Tolia, ő nem szolgált rá az ilyen bánásmódra.
Tolia saját pénzét pedig önkényesen fordította el: – Ahol akarom, ott költöm el! Nincs gyerek, akinek félretennék!
Nika mindezt tűrte, hiszen az élethez elegendő volt a bevétel. Bár nem voltak hivatalosan házasok, együtt éltek, mint egy pár, és a házasságra sem sürgettek. Tolia édesanyja már rég nevezte Nikát menyének, aki viszont anyósának tekintette őt.
Az anya azonban folyamatosan szólt bele fiatalok életébe, és Nikának jutott szinte minden kritika és panasz.
A pár egy kertvárosi házban élt, amelynek állandó gondozásra volt szüksége. Nika gyakran kérte férjét a segítségre a ház körüli munkákban:
- – Egyszerűen nem bírok mindennel, reggeltől estig dolgozom!
- – Nekem az nem dolgom – érdemtelenkedett Tolia. – Ez a te házad, te vagy itt a háziasszony, én miben vagyok érintett?
Télen a ház a hó alatt állt, mert semmi nem történt, nyáron pedig gaz nőtt az ablak alá. Szükség volt külső segítségre, hogy rendbe tegyék, majd Nika maradt, hogy befejezze a félbehagyott munkát, miután hazatért a fárasztó napból. Mindeközben Tolia lustán hevert a kanapén, csak alkalomszerűen ellenőrizve az előrehaladást.
Bár sok mindent eltűrt Nikából, a legutolsó csepp a pohárban az volt, amit otthon talált, mikor egy nehéz nap után lépett be. Olyan kimerült volt már, hogy lábait alig bírta húzni, miközben még egy boltba is betért, hogy megvegye a szükséges dolgokat. A nehéz táska fájdalmat okozott a tenyerében.
Remélte, Tolia legalább várja majd otthon – még fel is hívta, de nem kapott választ. Sóhajtva, izzadt homlokát törölgetve, zenét hallott a kertből. A kerítéshez érve gyorsan bement a házba, ahol zajos mulatság folyt.
Benn ugyanis hatalmas buli tombolt – a hangos zene az egész helyiséget betöltötte, az ablakok is remegtek. Az asztalon előre elkészített ételek várták, amelyeket Nika pár nappal előtte készített, hogy az estét megkönnyítse. Tolia azonban zavartalanul táncolt egy részeg, kihívóan öltözött nővel, akit senkit sem érdekelt.
Nika szó nélkül végigsétált a szobán, majd lekapcsolta a zenét.
Tolia zavartan nézett rá: – Mit csinálsz? – dadogta, kilengő egyensúllyal.
– Inkább te válaszolj! Mi folyik itt? Ki ő?
A nő tovább táncolt, mintha nem történne semmi.
– És akkor? – horkant fel Tolia. – Rég nem láttam egy régi osztálytársnőmet, úgy gondoltam, megünnepeljük. Nem tudok egy kicsit lazítani a saját otthonomban?
– Ha jól emlékszem, te mondtad, hogy ez az én otthonom, egyáltalán nincs semmi közöd hozzá. Akkor most azonnal szedd össze magad, kísérd el a vendéged, aztán beszéljünk!
– Nem fogom! – próbált kiegyenesedni, ám majdnem elesett.
Úgy érezte, már undorodik tőle. Rég nem férfi számára, csak nehézség. Egész életüket végigélni vele azért, hogy ne legyen egyedül? Számításból – arra nemet mondott.
Határozottan a vendég oldala felé vezetve kísérte ki Nikát az ajtón kívülre:
– Ideje elmenni!
Majd visszatért a házba:
– Téged kell elküldenem, vagy magadtól mész?
Tolia megvonta a vállát, felkapott egy salátástálat meg egy üveget, majd dülöngélve távozott.
– Éld az életed nélkülem, hisztis! – kiabált vissza.
„Tolia anyja felkapta a fejét: – Fáj a fejem! –
– Ne kiabálj! Nika elzavart. Nem tetszett neki, hogy nem vártam otthon – mormolta Tolia, miközben jól tudta, anyja mellé áll.
– És miért kellene várni? – csodálkozott az anyós.
– Ki érti? Állandóan veszekedünk: ez nem tetszik, az nem. Kifáradok én is a munkában – próbáltja be a maga igazát. – Miért kellene nekem segíteni idegen helyen?
– Igaza van! – erősítette a kommunikációt az anyós. – Addig élvezze a házát, amíg rész nem jár neki. Aztán majd kérhet segítséget! Az meg milyen már, hogy ő várja a férjet? Ő egészséges, egyedül is meg kellene bíznia!
– Épp erről beszéltem neki, csak megsértődött!
– Tüntesse el a sértődést! Te se engedj neki! Ha házas akar lenni, akkor el kell viselnie! Már nem gyerek, hogy fitogtassa magát!
– És mit tegyek most? – kérdezte Tolia, lehajtott fejjel.
– Csak tűrj, fiam! – tanácsolta az anyuka. – Vissza fog jönni térdén csúszva, hívni fog! Egy hét egyedüllét megváltoztatja. Addig nem szabad engedned, amíg nem vesz lakcímet! Ha nem, egyedül maradsz!
Így intézte férfiját, adva neki utasításokat Nikával való bánásmódra. A fiú figyelmesen hallgatta és bólintott.
– Igazad van, anya. Nem fogok tűrni többé ezen a hölgyön! Ki ő, hogy parancsolgasson nekem? Nem vagyok semmiféle rabszolga: felnőtt férfi vagyok, teljesen önálló!
Anyja tanácsát követve Tolia valóban cselekedett: elkerülte a házat, nem hívta Nikát, kivárt pontosan egy hetet.
Az édesanyjával élve sem volt könnyű dolga. Ő is állandóan piszkálta – csináld ezt, csináld azt. Amikor tiltakozni mert, az anyja a régi nevelési módszerekhez nyúlt – jó erősen megütötte a nádpálcával a hátát:
– Nem a feleségednél vagy, hanem otthon, anyánál! Ha nem dolgozol, nem kapsz ebédet!
Nem volt mit tenni, hangosan vitatkozni sem érdemes volt.
Amikor a hét betelt, Tolia elhatározta, hogy hazamegy:
– Megyek megnézni, hogy nélkülem hogy alakul. Biztos már térden csúszva kér bocsánatot!
– Menj csak, de ne hagyd magad! Tisztán fogalmazz: csak a saját feltételeiden térsz vissza!
Önbizalommal telten lépett ki. Elszántan mutatva, hogy ő most megmutatja, ki az úr a háznál. Állát magasra emelte, hátát egyenesen tartotta, még könnyedén sétálva is szinte büszke volt maga miatt.
Ahogy belépett a kapun, megállt. Valami mégsem stimmelt. Körülnézett: gondosan nyírt fű, csillogó ablakok, rendezett virágágyások, tiszta, gaz nélkül tisztán tartott kertúttal.
Nem csak ez volt feltűnő – az egész kert élénk és gondozott benyomást keltett.
Új kapu állt ott, nem a régi nyikorgós, hanem masszív és megbízható.
Elővette a kulcsot, de rá kellett jönnie, hogy az már nem illik a zárba. Csendesen várakozott, aztán határozottan az ajtóhoz lépett, és kopogott.
Belül lépések álltak meg, majd az ajtó kinyílt.
Ám nem az a Nika volt az, aki korábban: nem mogorva arcú, sötét karikák a szem alatt. Ehelyett egy fiatalos, ragyogó tekintetű, mosolygós nő állt előtte.
– Azt hittem, egyedül szenvedsz… De te… Miért nem hívtál?
– Minek? – mosolygott lágyan, játékosan oldalra billentve fejét.
– Hogy-hogy “minek”? Egy hét után férj nem jelenik meg, de neked nem számít?
– Nincs férjem – válaszolta nyugodtan.
– Hogy-hogy nincs? – kacagott fel Nika. – Egyszer volt egy „alkalmi” férfi, de az is kudarc volt. Nem érdemes rá emlékezni!
Tolia elvörösödött:
– Te rólam beszélsz? Most jól megkapsz, és teljesen máshogy fogsz beszélni! Előbb kellett volna fegyelmezni, de akkor még sajnáltalak!
Előrelépett, de Nika rezzenéstelen maradt.
Ekkor egy magas férfi lépett ki az ajtóból, kezét Nika vállára helyezte, és határozottan mondta:
– Hé, haver, menj el innen. Inkább békésen.
– És ez ki? Szerelőt hozott? Ha elűzöd, megbocsátok, és visszajövök, még azt is megígérem, hogy nem ütlek! – hangoztatta nagyvonalúan Tolia, miközben nagylelkűnek érezte magát.
Aztán valami furcsa történt: mintha a gravitáció vagy az idő megbolondult volna – hirtelen ott állt, majd futott el, mintha ördögök kergetnék. Valaki hátulról nyomta előre.
Nika a tornácon állt, és könnyes röhögéssel nézte, ahogy bátyja kiűzte a férfit a házból. Tolia szinte repesztett a kapuig, miközben a férfi pár jól irányzott lábbal pusholták egyenesen kifelé.
Bátyja becsukta a kaput, majd visszatért nővéréhez:
– Nika, ne is gondold, hogy visszafogadod ezt a bolondot! Nem értem, hogy tudtad elviselni!
Nika mély levegőt vett:
– Csak bolond vagyok, ezért tűrtem. Mindig reméltem, hogy megváltozik.
– Ilyenek soha nem változnak, ki kell dobni őket! Ha segíteni kell a ház körül, szólj egyből, segítek. Ennek pedig meg kell értenie, hogy ide többet nem léphet be.
– Ha nem értené meg?
– Akkor majd elmagyarázom újra – kacsintott a báty, majd együtt mentek be a házba.
Bent a vendégek már szórakoztak, és az ablakon keresztül követték az eseményeket.
– Na, névnapos, erre az alkalomra!
– Névnaposra! – csendült a válasz, miközben koccantak a poharak.
Nika elégedetten mosolygott. Milyen jó, hogy ilyen szerető, erős és mindig mellette álló bátyja van!
Főbb tanulságok:
- Egy pár kapcsolata apró feszültségekkel kezdődhet, melyek később komoly problémává nőnek.
- Az érzelmi bántalmazás, különösen a házastárs részéről, mély sebeket hagy.
- A támogatás hiánya és az anyós állandó beavatkozása tovább nehezítheti a helyzetet.
- Konfliktusok erősödése esetén az önálló döntés és az egyedüllét új irányokat hozhat.
- Az önbecsülés és érzelmi újjászületés kulcsfontosságú a változáshoz.
E történet rávilágít arra is, hogy az egyénnek bátorságot kell gyűjtenie, hogy kilépjen egy mérgező kapcsolatból, és a családi kötődések mérlegelésével újrakezdje az életét. A magány néha szükséges időszak a belső megújuláshoz és az önállóság eléréséhez. A közösségi támogatás – legyen az család vagy barátok – pedig megadhatja a szükséges erőt ehhez a nagy lépéshez.