„Menj el, mondtam, kígyó vagy! Te rágalmaztad meg Yurkát, miatta vitték el bilincsben. Elvettél anyádnak még egy személyes életet is. Nem bírom tovább nézni téged” – kiáltotta részegen Yulka anyja, szidalmazva lányát, miközben ivócimborái helyeslően bólintottak.
„Hová is menjek?” – zokogta a lány kétségbeesetten. „Anyu, talán mégis meggondolod magad?”
„Az már a te problémád, hogy hová mész. És vajon mi hiányzott neked? Yurka mindig hozott egy plusz falatot haza. És most…”
Tíz esztendeje hunyt el Yulka apja, s az anyja lassan, de biztosan önmaga elnyomását választotta az italba menekülve. Kezdetben barátnőkhöz látogatott, vidáman és olcsó bor, valamint erős cigaretta szagával tért vissza.
„Miért nézel így rám?” – próbálta magyarázni hatéves lányának. „Gondold csak el, milyen egyedül lenni… Hogyan győzöm le mindezt? Ha egyedül lennék, de veled… áh…”
Idővel a barátnők is meglátogatták otthon, majd az ő ismerőseik is betévedtek. Először egy mostohaapja jelent meg, aztán még egy, és végül Yurka.
Yurka nem tartotta be a határokat, ami szerencse, hogy Yulka már nem volt kisgyerek, így meg tudta védeni magát. Nem jelentette fel a rendőrségen, bár letartóztatták lopásért. Végül Yulka visszavonta a panaszt, mivel tulajdonképpen nem volt mit ellopni. Azonban határozottan figyelmeztette őt, hogy az ő lakásuk közelébe se merjen menni ezután.
Anyja ezt azonban nem tudta megbocsátani neki.
Az asszony felállt az asztaltól, botladozva odalépett lányához, és ütni próbálta. Ám a lány elkapta az ütést.
„Utállak!” – kiáltott Yulka, eltolta anyját, felöltözött és kiment az utcára. Keserű könnyek folytak végig az arcán.
Egészen estig bolyongott a városban, hová mehetett volna? Nem vágyott anyja unokatestvéréhez, Valjához, aki már hét gyereket nevelt, és Vasja bácsi, a férfi, is sokat ivott, szinte mindig pénzzavarban volt.
Apja nagybátyja jól élt a város szélén egy nagy házban, de még az ajtóig sem engedte be. Megszakította minden kapcsolatot a rokonaival apja halála után.
Fontos felismerés: Yulka semmilyen közeli rokont nem ismert, csak egyetlen igazi barátot, Mashát, akihez menedéket kért.
„Van rokona Moszkvában, ugye, Julja?” – vetette fel Masha.
„Nem ismerem őket; nagyon kicsi voltam, amikor utoljára meglátogattak minket.”
„Van címük?”
„Van… hacsak nem változtattak címet, de minek? Úgysem kell nekik.”
„Julja, gyűjtöttem egy kevés pénzt. Elég egy oda-vissza útra Moszkvába, csak úgy, ha esetleg szükség lenne rá.”
„Nem, nem fogadom el, ez az álmodra van.”
„De ha majd Moszkvában rendezkedsz be, és én meglátogathatlak – akkor valóra válik az álmom.”
Így került Yulka Moszkvába. Egy ismeretlen lakás csengőjét megnyomva egy kedves, csinos nő nyitott ajtót.
„Ön Alexandra Valerjevna?” – kérdezte a lány.
„Igen, ki más lenne? És maga ki?” csodálkozott a nő.
„Rokon vagyok… távolról” – szomorúan mosolygott Yulka.
„Jöjjön csak be, majd kitaláljuk, hogyan tovább.”
Sasza néni igazán kedves asszonynak bizonyult. Mozgássérült férjével egy régi kétszobás lakásban éltek. Egyértelmű volt, hogy anyagilag szűkös volt a helyzet.
„Petya bácsi nem dolgozik, rokkant nyugdíjat kap, és az nagyon kevés” – mentegetőzött Sasza néni. „Reggel és este söpröm az udvart, napközben pedig egy kis műhelyben varrok köpenyeket. Ha itt maradsz, szívesen osztozunk a kevésen.”
„Nagyon hálás vagyok” – válaszolta Yulka boldogan. „Segítek, próbálok munkát találni.”
„Még túl fiatal vagy a munkához. Tanulnod kellene” – ellenezte Sasza néni.
De túlélni kellett valahogy. Így Yulka nem csak rokonaiként kezdett dolgozni, hanem az udvart is söpörte. A lépcsőházban szemetet gyűjtött, és a konténerbe dobálta. Ekkor vette észre, hogy néha eldobnak meglepő dolgokat: kopott ruhák és márkás cipők, Szovjetunióból származó edények, különféle figurák és más kedves apróságok. Gondolkodás nélkül elkezdte ezeket összegyűjteni és a házmester raktárában tárolni.
Egy napon hazahozta a rongyokat, kimosta őket, és a nagynénjétől megkérte, hogy használhassa a varrógépet. Szétszedte az anyagokat, és új tárgyakat varrt belőlük: jelmezruhát, táskát, terítőt és szép, régi stílusú függönyöket.
Szabadnapján bekopogott egy zálogházba, ahol eladta az edényeket és a szuveníreket. A pénzből piaci standot bérelt, és megmutatta a saját készítésű termékeket. Egész nap senki sem vásárolt, csupán megcsodálták, megtapogatták, majd elhaladtak mellette, pedig az árak nagyon kedvezőek voltak. Fél órával zárás előtt azonban egy nő odalépett hozzá, az egész árut megvette, majd névjegykártyát adott neki, és együttműködést ajánlott.
Boldogan ment a boltba, bevásárolt és édességet vett. Az asztalt megterítette, a fennmaradó összeget pedig Sasza néni elé tette az asztalra.
„Mindig is arról álmodtam, hogy az első önálló fizetésemet a szüleimnek adjam. Most ti vagytok az én szüleim, Sasza néni és Petya bácsi. Használjátok egészséggel.”
Petya bácsi próbált nemet mondani, de Sasza néni elsírta magát. Így teltek a napok: Yulka a kidobott tárgyakat begyűjtötte, eladott belőlük, és azt is, amit megvarrt, illetve átalakított. A megkeresett pénzt átadta a családjának, akik az ő taníttatására gyűjtöttek.
Yulka viszont magának kereste meg az iskoláztatását. Már épp megfeledkezett arról a női vásárlóról, aki az első árut megvette, mikor az újra felbukkant és megkérte, hogy varrjon ruhákat boltjába. Így a lány már nem a piacon állt egész nap, hanem megrendelésre varrt, és jól keresett. Divattervezői tanulmányait elkezdte, és néhány évvel később már saját varroda és üzlet tulajdonosa lett.
És ott volt mellette egy fiatal férfi, aki felajánlotta a kezét és szívét.
„Menjünk el anyádhoz, meg akarom ismerni őt” – mondta a jövendőbelije.
„Nem vagyok benne biztos” – habozott Yulka.
Ám egy nap mégis ellátogattak hozzá. Kint forró idő volt, az anyja lakásának ajtaja félig nyitva állt, már az előszobában is kellemetlen szag érződött. Anyja egy koszos ágyon aludt, körülötte zsúfolásig telt üres palackokkal.
„Anya” – hívták így az elmenekült lány emlékezetében is.
Ő felnyitotta a szemét és valami érthetetlent motyogott. Yulka segítségével egy narkológust hívtak, aki infúziót adott az asszonynak. Jegyese társaságában kitakarították az egész lakást, Yulka letörölte a régi, romos bútorokat, felmosta a padlót, és tyúkhúslevesből készített vacsorát.
„Mit keresel itt?” – kérdezte végül az anyja.
„Jól vagyok, készülök férjhez menni, és segíteni szeretnék neked.”
„Adj valamit a másnaposságra” – kérte az anya.
Hiába törődött Yulka vele, anyja nem fogadta el a segítséget, ellenállt, és dühösen szidta lányát, mintha ez lenne a világ vége. Hamarosan elment örökre.
Amikor Yulkának gyerekei születtek, a nagyszülői szerepet Tante Sveta és Petya bácsi töltötték be, akik soha nem voltak vér szerinti szülők vagy nagyszülők.
Egy napsütéses nyári napon Yulka állt apja és anyja sírjánál, fehér rózsacsokrot helyezve mindkettőre.
„Valóban megbocsátottad az anyádnak?” – kérdezte barátnője, Masha. „Pedig ő úgy dobott ki, mint a szemetet.”
„Inkább hálás vagyok neki ezért,” – válaszolta Yulka –, „nem tudom, merre tartana az életem, ha akkor otthon maradok…”
Ez a történet az élet nehézségein keresztül vezető kitartásról és az emberi akarat diadaláról szól, arról, hogyan születhet újjá egy lélek a legnehezebb körülmények között is.