A hóvihar ereje olyan volt, mintha maga a természet akarta volna visszavenni, amit az emberek elvettek. Amelia Reynolds, a milliomos üzletasszony, egyedül ült a sportautójában, amely épp most mondta fel a szolgálatot egy Isten háta mögötti vidéken. A GPS nem működött, a térerő eltűnt, és az ablakon túl csak vakító fehérséget látott.
Kabátja alatt is reszketett, de nem volt más választása, mint elindulni gyalog. A hó ropogott a magassarkúja alatt – tökéletesen alkalmatlan viselet volt erre a tájra, de most ez sem számított.
Egy elhagyatottnak tűnő parasztház fénye szúrt bele a sötétbe. Amelia odavánszorgott, és megkönnyebbülten dőlt a verandára. Bekopogott.
Az ajtó lassan kinyílt. Egy magas, zord férfi állt előtte – flanelingben, rideg tekintettel. Ő volt Noah, a gazda.
– Segítene? Az autóm lerobbant… teljesen el vagyok veszve – rebegte Amelia.
Noah bólintott, félreállt, és szó nélkül beengedte. A ház meglepően meleg volt – tűz ropogott a kandallóban, a levegőben fahéj és fenyő illata keveredett.
– Köszönöm – suttogta Amelia, de választ nem kapott. A férfi csak intett az egyik karosszék felé.
Ahogy leült, furcsa érzés lett úrrá rajta. A ház túlságosan rendezett volt. Túl csendes. Mintha valami rejtőzne a falak mögött.
A tekintete megakadt egy falra tűzött fényképen: Amelia volt rajta. Mosolyogva. Egy újságcímlapról kivágva… de alá volt írva kézzel: „Végre itt vagy.”
Lélegzete elakadt. Meg akart szólalni, de hirtelen egy nyikkanás hallatszott a ház mélyéről. Egy ajtó nyílt, majd egy női hang csendült fel – hátborzongatóan ismerős volt.
– Amelia… olyan régen várlak már…
És Amelia tudta: ez nem véletlen találkozás volt. Ez egy csapda.