Jeffrey Lewis fáradtan állt a repülőtér hatalmas csarnokában. Harmincnégy éves volt, de az elmúlt napok megviselték, és most úgy tűnt, mintha ötven lenne. Karjaiban a kicsi, lázasan alvó Sean pihent, arca piros, lehelete túl forró volt. A baba láza már több mint egy napja nem csillapodott. Két járatot is lekésett, és a fáradtság, valamint a veszteség érzése ott lapult a szívében.
A repülőtér lüktetett körülötte – zúgó hangok, ideges utasok, gyermekek nyafogása. Jeffrey próbálta elnyomni a feszültséget, miközben csak egyre közelebb érezte a célt – Seattle-t, otthont, orvosi segítséget. De még így is úgy érezte, hogy minden egyre nehezebbé válik, hogy ő és Sean nem fognak időben odaérni.
Aztán, mikor már szinte feladta volna, egy nyugodt hang szakította félbe a gondolatait.
– Jeffrey Lewis?
Megfordult, és egy fiatal, kedves arcú légiutas-kísérőt látott. A nő nyugodt, de fáradt volt.
– Van egy szabad hely – mondta, egy kis bátorítással a hangjában.
– Egy? – kérdezte zavartan Jeffrey.
A nő bólintott.
– Csak egy. Ha hajlandó, fel tudunk vinni arra a gépre.
Jeffrey le sem vette a szemét Seannál, a baba piros arca aggodalmát tovább fokozta. De akkor, ahogy hallotta a nő szavait, valami megszakadt benne. Elfogadta.
– Igen, elfogadom.
A légiutas-kísérő elvezette őket az első osztályra, ahol már minden elrendeződött. Jeffrey szorosabban ölelte magához Seant, miközben az altatódal ritmusában a baba elaludt. Az élet talán mégis egy másik irányba fordulhatott.
Ahogy elérték a helyüket, egy magabiztos, elegáns nő lépett oda hozzájuk. Nyugodt, kedves hangon megszólalt:
– Az úriember helye ott hátul van?
A légiutas-kísérő megerősítette, és a nő odafordult Jeffreyhez.
– Ön és a gyermeke inkább ide felülnek? – kérdezte, mosolyogva.
Jeffrey megdöbbent, de végül csak annyit tudott mondani:
– De ez az Ön helye…
A nő halványan elmosolyodott.
– Az volt. De talán most Önnek van rá nagyobb szüksége.