Szvetlana Alekszejevna egyedül maradt a házban, miután Darja Andrejevna és férje, Vlagyimir Nyikolajevics elutaztak. A búcsú után még sokáig figyelte őket, ahogy az autójuk eltűnt a sarkon, majd visszafordult, és a ház felé indult. A csend és a magány érzése egy pillanatra sem hagyta el.
Túl sok idő telt el azóta, hogy ő maga is elveszítette mindent, ami fontos volt. A fia halála, majd a menyével való elhidegülés mindent elsöpört. Egyedül maradt, elhagyva a régi életét, és itt talált menedéket, egy olyan házban, ahol szerették és elfogadták.
De most, mikor a házaspár elutazott, valami megváltozott. A magány, amit sosem szívesen érzett, most még súlyosabbnak tűnt. A kertészkedés segített elterelni a figyelmét, de az üresség, amit otthon hagytak, még mindig ott volt.
Egy este, miközben olvasott a pavilonban, halkan léptek zaját hallotta. Felemelte a fejét, és egy fiatal lányt látott közeledni. A lány sápadt volt, ruhája kopott, haja kócos, és rémült szemekkel nézett Szvetlanára.
„Istenem, mi történt veled?” – kérdezte Szvetlana, amikor meglátta a lány karján lévő zúzódásokat.
„Átcsúsztam a kerítés alatt. Ott van egy lyuk… és… és félek” – remegett a lány hangja. „Leülhetnék veled egy kicsit?”
Szvetlana, látva a lány aggodalmát, gyorsan leültette. „Mi történt, kicsim? Ki bántott téged?”
A lány szemei könnyel teltek meg, de próbálta visszatartani. „Megszöktem… Ő… bántott. És most nem tudom, mi lesz.”
Szvetlana a lányra nézett, és a szívében mély fájdalom érződött. Emlékezett, hogy ő is átélte a veszteséget és a fájdalmat, de nem hagyhatta, hogy a lány ugyanazt a sorsot kövesse.
„Ne félj, itt vagyok. Semmi sem történik, amíg itt vagy” – mondta Szvetlana, miközben szorosabban ölelte át a lányt. Érezte, hogy itt valami komoly történik, és nem engedheti el.