„Csoda hangja” – Egy új történet Svetáról, a gazdiról és a kutyusról
– Elaltassam? – kérdeztem halkan.
– Persze – legyintett a nő –, meguntam.
A kiskutya kíváncsian figyelte a beszélgetést. Csillogó szemeiben játékosság tükröződött, nem értette, mi történik. Pedig az, aki elhozta, nem orvoshoz jött – csak szabadulni akart tőle.
– De egészséges – próbáltam érvelni.
– És? Nem kérek belőle.
A kölyök kicsit esetlen volt, olyan fura keverék, hogy senki sem tudta megmondani, milyen fajta. Egyik füle égnek állt, másik lógott, az állkapcsa túl nagy volt, és olyan bozontosan nézett ki, mintha viharban száradt volna meg.
A nő legyintett:
– A piacon becsaptak. Griffet mondtak, erre ezt kaptam.
Sóhajtottam. Három lehetőségem volt: ordítani, megtagadni az altatást, vagy… cselekedni. Az utolsó mellett döntöttem.
– Szia, Svet – tárcsáztam gyorsan. – Van egy kutya, nagyjából griff keverék, talán valaki örökbe fogadná. Küldöm a fotót.
Svet visszaírt: „Csak ne hagyd ott, megoldjuk!”
A nő közben gyanakodni kezdett.
– Eladod, ugye? Ritka, mi?
Lefékeztem a kezem, amely már majdnem a zöld fertőtlenítőhöz nyúlt.
– Persze, hogy nem – mondtam szárazon. – De el kell látni, be kell oltani.
– Még fizetni is kéne? – kiáltott fel.
– Másképp nem lehet. Ha valami történik, felelsz érte.
Azonnal levette a nyakörvet, betette a táskájába, és odatolta a kutyát.
– Nesze, legyen a tiéd.
Aláírta a lemondó nyilatkozatot. Én pedig megetettem a kis Csodát, és betettem a ketrecbe.
Este, mikor elcsendesedett a rendelő, dúdolni kezdtem.
– Ködös a reggel… – zengtem.
– Hűha! – jött a válasz a ketrecből.
Elmosolyodtam.
– Duett lesz belőlünk, Csoda!
És aznap este egy kutya és egy állatorvos együtt énekeltek – és egyikük sem érezte magát többé egyedül.