Anna reggel, mint minden másnap, csendesen ült a konyhában, miközben a friss kávé illata betöltötte a szobát. Az ő napi rituáléja volt, hogy a reggelit, egyedül, a saját tempójában kezdje, mintha csak az ő napja lenne, bár tudta, hogy valójában mindent a férje, Kirill döntött el. Kirill a kanapén feküdt, telefonnal a kezében, miközben ő készítette el a kávét, mintha az életük egy szokásos nap lenne, és minden rendben lenne.
De most valami más volt. Anna nem akarta többé csendben tűrni, hogy a férje az édesanyjától való függőségét rá is rákényszerítse. A férje, aki számára a házasságot és a közös életet nem értékelte úgy, ahogyan ő tette. És most, amikor Kirill újra a „segítségét” kérte anyja ügyében, Anna valami új döntést hozott.
A festék doboza és az ecsetek ott hevertek az asztalon, emlékeztetve őt arra, hogy házasságuk, amely egykor olyan ígéretesnek tűnt, mostanra már csak egy feladatként, teherként nehezedett rá. Kirill még mindig a telefonját nézte, mintha mi sem történt volna.
Anna, aki mindig is türelmesen hallgatta a férje óvatos, de határozott kérdéseit, most nem volt hajlandó elhallgatni. Elvette a csészéjét, ivott egy kortyot, és csendesen, de határozottan megszólalt.
– Kirill, én a feleséged vagyok, nem az édesanyád személyi asszisztense! Ha még egyszer elküldesz hozzá, és nem veszed figyelembe, hogy van saját életem is, akkor nem csak a házasságunk ér véget, hanem minden, amit az évek alatt felépítettünk.
Kirill megdermedt. Az, amit hallott, olyan volt, mint egy hideg zuhany. Egy olyan üzenet, amelyet nem várt, és ami felkavarta az alapokat. Ahogy ránézett Annára, rájött, hogy egy új korszak kezdődött, és most ő volt az, aki elérte a döntő pillanatot. Az agya próbálta feldolgozni, amit hallott, de a férfi nem tudta, hogyan reagáljon. Anna végre elérte, hogy a férje megértse: ő már nem volt hajlandó engedni a manipulációnak és a megaláztatásnak.