Marina reggeli nyugalma gyorsan darabjaira hullott, amikor anyósa, Lidia Fjodorovna váratlanul belépett az ajtón. A levegőben még ott volt a frissen főzött kávé illata, a csillogó reggeli csend, amelyet egy határozott csengőhang tört meg. Lidia Fjodorovna hatalmas alakja elzárta a fényt, ahogy belépett, és egyenesen körbe kezdte nézni a lakást, mintha az ő birtokában lenne.
– Jól berendezkedtem – mondta, és a szavai inkább ténymegállapítások voltak, mint bókok. Az anyós szemei az új bútordarabokon, a drága kávéfőzőn és a dizájnmagazinok halmazán pihentek. Marina érezte, hogy a kényelmes reggeli pihenés helyét hamarosan a feszültség veszi át.
Lidia Fjodorovna gyorsan a konyhába lépett, és onnan is méregette a lakást. Marina némán követte, mintha egy kihallgatás részese lenne. Az anyós pillanatok alatt egy új kérdést tett fel.
– Tegnap fizettek, ugye? – kérdezte Lidia Fjodorovna, és komolyan tette a kezét a mellkasára, mintha minden egyes szóval egy-egy új elvárást támasztott volna. – Mondd csak, drágám, mire költöd el a pénzedet? És mi van Igorral? Ő már nem ad egy fillért sem. Az irányítást most ő vette át, és nekem meg kell értenem, hová kerül a családi pénz.
Marina megdermedt. A szavak, bár udvariasnak tűntek, olyan fájdalmasan szúrták át a türelme határait, hogy szinte fizikailag érezte a hatásukat. Lassan keresztbe fonta a karját, mintha azt próbálta volna jelezni, hogy nem enged.
– Nem értem… Miért kellene válaszolnom neked a pénzügyeimről? – kérdezte Marina, próbálva eltávolodni a helyzettől.
Lidia Fjodorovna arca azonnal sértődötté vált, és a kedvesség álarca lekerült róla. A feszültség, ami eddig a házban lappangott, most egyértelművé vált. Az anyós szavaitól egyenesen érezte, hogy a ház és a család pénzügyei nem csak jog, hanem hatalom kérdései is voltak.