Hét hónapos terhes voltam, ikrekkel, amikor minden, amit ismertem, darabjaira hullott. Az üzenet Veronikától érkezett, a férjem, Eric főnökétől. Eleinte azt hittem, hogy munkaügyben keres, de amikor megnyitottam, egy kép várt rám. Eric mosolygott az ingatlan előtt, és a képaláírás: „Ideje, hogy tudd. Ő az enyém.”
A szívem vadul zakatolt, amikor rákészültem az estére. Amikor az ajtó kinyílt, nem volt egyedül. Veronika úgy lépett be, mintha a lakás az övé lenne, Eric pedig feszülten sóhajtott.
„Lauren, legyünk felnőttek,” kezdte. „Szeretem Veronikát. Elhagyom.”
Veronika keresztbe fonta a karját és halkan hozzáfűzte: „Ez az Ő lakása, és a hét végéig ki kell költöznöd.”
Megdöbbenve és feldúltan néztem őket, miközben belém hasított a düh. „Nincs hová mennem! Ikreket várok, Eric!” próbáltam elmondani.
Veronika oldalra döntötte a fejét és gúnyosan válaszolt: „Ikrek, ugye? Bérelni fogok neked egy házat, fedezem a költségeket… ha az egyik babát nekem adod.”
A levegő megfagyott körülöttem. „Mit mondasz?!” kérdeztem, elakadva a szavaktól.
„Az ikrek nehezek. De én egy gyereket akarok – anélkül, hogy a testem tönkremenne. Nevelem őt, mint a sajátomat.” Veronika simogatta Eric mellkasát, mintha valami teljesen természetes dolgot mondott volna. „Cserébe egy házat kapsz, és minden jó lesz.”
Eric bólintott, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. A düh és a szomorúság egyszerre tört rám. Ki akartam kiáltani, hogy nem lehet így. De a könnyek helyett csak mosolyt erőltettem magamra.
„Rendben van, de van egy feltételem.” mondtam, miközben az arcomon egy kiszámított mosolyt húztam.
Veronika felvonta a szemöldökét és kíváncsian kérdezte: „Mi az a feltétel?”
Nem tudták, hogy most kezdődik csak a történet.