Anna felébredt, és a szoba csendjét Kirill hangja törte meg. “Anya, ma reggel festeni kell a csöveket, megvettem a festéket.” Hangja hivatalos volt, mintha egy utasítást adott volna, nem pedig egy férj beszélt volna a feleségéhez.
Anna egy pillanatra sem reagált. Csak a mennyezetet nézte, miközben az agya próbálta feldolgozni a hallottakat. Kirill ismételten a saját projektjeihez ragaszkodott, miközben ő, mint mindig, csendben végezte a dolgát. A házuk egy folyamatosan működő “projektközpont” lett, aminek a középpontjában Kirill és édesanyja álltak, akik állandóan új feladatokat adtak neki.
Kirill, mintha észre sem vette volna, hogy valami nincs rendben, csak elindult a konyhába, hogy átvegye a napi rutinját. Anna viszont másképp reagált. Nem sietett, és nem mutatta ki a feszültséget. Csendben befejezte, amit el kellett végeznie, majd a kávéfőzőhöz ment, hogy a reggeli kávéját elkészítse.
Miután kész lett a kávé, Anna lassan odament a férjéhez, aki még mindig a telefonján görgetett. A festék és az új ecset csomagolása ott hevert az asztalon, de Anna nem fordított rá figyelmet. Előbb ivott egy kortyot, majd letette a csészét, és csak ekkor fordult Kirillhez. Az arca nyugodt és békés volt, de valami éles, szikrázó feszültség rejtőzött a szemeiben.
– Kirill – mondta nyugodt, de határozott hangon –, én a feleséged vagyok, nem az anyád személyi asszisztense. Ha még egyszer elküldesz hozzá, ez a házasság végleg véget ér, ahogy az életed a mi közös lakásunkban.
Kirill megremegett. Ezt nem várta. Az agya nem tudott reagálni a felesége hideg ultimátumára, és úgy érezte, mintha egy programhiba tört volna ki a fejében. Az utolsó esélyét érezte, hogy valami megváltozzon, de most már késő volt. Anna szavait nem lehetett figyelmen kívül hagyni.