Tízéves koromban elvesztettem az édesanyámat, és bár apám négy évig kitartott mellettem, a házasságával Cherry-vel minden megváltozott. Cherry egy nő volt, akinek a mosolya mindig üres volt, és bár sosem bántott fizikálisan, a szavai mélyebb sebeket hagytak bennem, mint bármi más. “Nem vagy az enyém,” mondta mindig, és bár az évek során próbáltam megbocsátani neki, a fájdalom sosem múlt el.
Apám, aki ötvenkét évesen szívszorítást kapott, sosem kapott igazi vigaszt Cherry-től. Két nappal a temetés után eltorlaszolta a házunk lépcsőjét, és egyetlen hideg mondattal elzavart engem: “Már nem vagy ide való. Menj el!” Mintha semmi sem számítana, sem az édesanyám elvesztése, sem az, hogy a házat, amit apám az ősei örökségeként hozott létre, most elveszítettem.
Az első éjszakát a legjobb barátnőm kanapéján töltöttem, a gitáromat magamhoz szorítva, de a fájdalom a mellkasomban olyan éles volt, hogy alig kaptam levegőt. Az egész világ összeomlott körülöttem.
Amikor visszamentem a házhoz másnap, hogy elhozzam a maradék holmimat, öt fekete terepjárót találtam parkolva a kocsifelhajtónkon. A szívem hevesen dobogott, és egy pillanatra megdermedtem. Mi történik itt? Hívták a biztonságiakat, hogy kitiltsanak?
De amikor az ajtó kinyílt, Cherry ott állt, de nem úgy, ahogy mindig. Sápadt volt, és a rémület tükröződött az arcán, amit eddig sosem láttam. “Ó, te… itt vagy,” mondta remegve, miközben próbált egy groteszk mosolyt erőltetni az arcára. “Éppen… drágámnak akartalak hívni.”
“Mi folyik itt?” kérdeztem, miközben beléptem a házba, amely már nem volt otthon. Egy idegen hely lett számomra, ahol semmi sem volt ugyanaz, mint régen.