Miután harminc évnyi kemikusan precíz munka után végre bezártam az iroda ajtaját, egy mély, vegyes érzés fogott el. Egyrészt a szabadság és megkönnyebbülés érzése árasztott el, mintha végre megszabadultam volna a felesleges terhektől. De rögtön ott volt a másik érzés: az üresség. Az, hogy a rendszer, amihez évek óta hozzászoktam, hirtelen összeomlott. A napjaim hirtelen céltalanná váltak, és kérdések gyötörtek: Mi vagyok most, ha nem egy alkalmazott, nem egy főnök? Miért érzem magam úgy, mintha elveszítettem volna önmagam?
Az első néhány napot házimunkával töltöttem: takarítás, főzés, mosás, rendrakás. De hamar rájöttem, hogy nem ez volt, amire vágytam. Az üresség nem tűnt el, sőt, csak fokozódott. Elfeledtemnek és haszontalannak éreztem magam, mintha az életem valójában egyetlen célra épült volna: mások szolgálatára.
Egy reggel azonban, miközben egy csésze teát kortyolgattam és az ablakon kinézve figyeltem a fák lassú mozgását, hirtelen megértettem valamit. Az egész életem egyfajta futás volt – a munka, a határidők, a kötelezettségek. Most azonban, itt volt az idő, hogy én legyek. Csak magamért. Az élet nem csupán mások elvárásainak teljesítéséből áll.
Újra felvettem egy régóta elfeledett könyvet, amely hónapok óta ott hevert az éjjeliszekrényemen. Élveztem minden egyes szót, a forró tea ízét, miközben a régi álmok visszatértek. Az írás, a tanulás, a felfedezés iránti vágy, ami mindig is bennem volt, újra életre kelt.
Elkezdtem sétálni a közeli parkban, eleinte nehezen, de napról napra könnyebb lett. A park padjai, a tóparti ösvények az én menedékeimmé váltak, ahol belső békét találtam.
Végül megértettem, hogy a boldogság nem a nagy eseményekben, hanem a kis örömökben rejlik. Egy nyugodt délután, egy illatos sütemény, egy beszélgetés a barátokkal. És tudjátok, a gyerekeim is látják ezt. Néha gyanakodva kérdezik: „Anya, miért vagy mindig otthon?” És én válaszolok: „Mert most végre azt csinálom, ami nekem jó.” És csodálatos érzés.