Kristina már a reggeli kávéját is nehezen tudta meginni, ahogy eszébe jutott, hogy másnap egy hétre ismét együtt kell élnie anyósával, Viktória Alekszejevnával. Az előző nap telefonbeszélgetésük során Igor, mint mindig, próbálta enyhíteni a helyzetet, de Kristina nem tudta elfelejteni a múltat. A három év, amit az anyósával egy fedél alatt töltöttek, túl mély nyomokat hagyott.
Amikor Viktória Alekszejevna és Igor megérkeztek, Kristina mély levegőt vett, próbált higgadt maradni. Az anyós, mint egy jól bejáratott rutin, máris elhelyezkedett a lakásban, mintha otthon lenne. A bőröndje, hatalmas volt, és az ajándékokkal, háztartási eszközökkel teli táskák mindent elmondtak a látogatás igazi céljáról: az anyós sosem érzi úgy, hogy csak vendég lenne.
„Ez a lakás túl sötét,” mondta Viktória, miközben fojtott hangon körülnézett, mintha kritikus szemmel mérné fel az új helyet. „Még a lámpák sem világítanak jól. Miért nem teszel valamit ezzel?” – kérdezte, miközben ujjával végigsimította a polcot, majd keresztbe fonta a karjait.
Kristina már majdnem belepillantott volna a tükörbe, hogy megnyugtassa magát, de inkább halkan válaszolt: „Szeretjük a természetes fényt.”
Viktória egy pillanatra megállt, majd felnevetett. „Oh, igen… természetes fény. Az a legjobb dolog a világon!” – válaszolta gúnyosan, és már ment is a nappali felé. Igor követte, szótlanul, de jól látszott rajta, hogy próbálja kezelni a feszültséget.
„Igor, nem mutatod meg a szobámat?” – kérdezte Viktória, miközben a táskáját ledobta a kanapéra. „Fáradt vagyok, remélem, van ott egy normális párna, és persze tévé is.”
Kristina szinte érezte, hogy a düh felforr benne, de próbálta magában tartani. Ahogy Viktória elfoglalta a szobáját, Kristina szívében egy hatalmas űr tátongott, de tudta, hogy csak túl kell élnie ezt a hetet, bármennyire is nehéz lesz.