Miután az apám meghalt, nem maradt más választásom, mint összepakolni az életünket és beköltözni a régi házába a két fiammal, akik akkor 12 és 14 évesek voltak. Az otthon nem volt nagy, de a miénk volt. A férjem évekkel korábban elhagyott, egy másik nőért, és bár küldött gyermekelhelyezési támogatást, soha nem tért haza. Anyám gyerekkoromban elhagyott, így csak én és a gyermekeim maradtunk egyedül a világban.
A szomszéd ház mindig is titokzatosnak tűnt számomra. Egy idős férfié volt, aki kerekesszékben ült, és az egész napját vagy az ablakból figyelve, vagy a verandáján a kertben ülve töltötte. A tekintete mindig az útra szegeződött, mintha valami várna, amit sosem látott elérkezni.
Mégis, valami mély szomorúság ült a szemében, amit nem tudtam megmagyarázni. Csak udvariasan köszöntük egymást a fiaimmal – „Jó napot” és „Vigyázz magadra” – semmi több. Egy napon azonban valami váratlan történt. A fiaim hazajöttek, de nem egyedül. A szívem majd kiugrott a helyéről, amikor megláttam, mit hoztak.
„Hol szereztétek ezt?” kérdeztem, a hangomban félelem és düh keveredett. Az egyik fiammal, Péterrel volt valami, amit évek óta megtiltottam nekik: egy csomó régi, rozsdás kulcs, melyek mindegyike valahová tartozott, de ahová, azt nem tudtam.
Péter megszeppenve nézett rám. „Anyu, találkoztunk vele… a szomszéddal… ő… azt mondta, segíthet nekünk.”
Aztán hirtelen elmondták, hogy a szomszéd bácsi, akit évek óta nem beszéltünk, titokban segített nekik az iskolai feladataikban, sőt, valami régi családi levelet is átadott nekik. De az volt a legszörnyűbb, hogy amikor Péter belepillantott a levélbe, egy név volt ráírva… az enyém.
A titok, amit a férfi rejtegetett, az életem egy újabb fájó darabját hozta a felszínre.