Fjodor Petrovics hosszú idő után végre elhatározta, hogy meglátogatja fia sírját. Éveken keresztül halogatta, hiszen sosem volt igazán jól. Most azonban, mikor reggel jobban érezte magát, úgy döntött, hogy elindul. A temetőbe vezető úton, a már öregedő kutyája, Buján kísérte. Fjodor Petrovics úgy érezte, mintha minden mozdulatában a fiát érezné, és ahogy a temető közeledett, valami szomorú, de szeretetteljes érzés fogta el.
A temető nem volt messze, de az idő, amit az úton töltöttek, végtelennek tűnt. Amikor végre megérkeztek, Fjodor Petrovics és Buján egy férfiba botlottak, aki láthatóan idegen volt. A férfi nem köszönt, és Fjodor Petrovics megdöbbenve nézte, mivel az ő falujukban még az idegenek is köszönnek. A férfi rideg, udvariatlan viselkedése zavarta őt, de nem akarta tovább ragozni a dolgot.
A temető bejáratánál már munkálkodtak, a szél erősen fújt, letörte a fákat, és a romos kerítést is újra kellett festeni. Fjodor Petrovics sóhajtott, ahogy végignézett a temetőn. Még sok munka várt rá. Kutyája, Buján, mintha megérezte volna gazdája fáradtságát, halkan morogva követte őt, majd hirtelen elkezdett ásni a földön, közvetlenül a sírkerítés mellett.
Fjodor Petrovics odalépett, hogy megállítsa a kutyát, de ekkor valami furcsát vett észre. A kutya egyre gyorsabban ásott, és ahogy a föld darabjai szétrepültek, Fjodor Petrovics egy hirtelen, ijesztő érzést kapott. A kutya megállt, ugatott, és egy mély hangot hallott. Ahogy közelebb lépett, megdermedt – valami, amit sosem remélt, bukkant elő a földből. Egy ismerős tárgy, amit egy másik életekből származó történet kapcsolt a múltjához.