Alla feküdt a kórházi ágyon, úgy érezte, mintha a teste feladta volna, és az élet lassan elcsúszott a kezei között. A fájdalom minden egyes szúrása élesebb volt, mintha minden egyes lélegzetvétel fájt volna. A szoba csöndes volt, csak a gépek monoton sípolása tört meg a némaságot. Az ablakon a reggel sápadt fényekkel kúszott be, mintha az idő nem akarta volna megérinteni őt.
A férje, Kolja, a szoba túloldalán állt, remegve, mintha nem tudná, mit mondjon. Hiszen mi lehetett volna fontosabb annál, hogy őt lássa, és megfogja a kezét? A szavai halkak voltak, és mégis, minden egyes hang, amit kimondott, fájdalmasan elhalványult a levegőben: “Allocska… maradj velem…”
De Alla nem tudott válaszolni. Kimerült, elveszett. Az idő és a tér összemosódott, és a világ körülötte mintha megállt volna. Egy gondolat ismétlődött a fejében: “Megéri még?” A válasz, amit nem szóltak ki, a fájdalomban és a kimerültségben fogalmazódott meg.
Amikor ismét kinyitotta a szemét, valami szokatlan dolog történt. Egy kis lány ült mellette, az arca tele volt kíváncsisággal. A gyerek a szemébe nézett, majd izgatottan szólt:
– „Katya vagyok. Alszol, vagy meghaltál?”
Alla meglepődött a kérdésen, de nem válaszolt egyből. “Nem… nem haltam meg,” mondta végül rekedten. A kislány könnyedén kifújta a levegőt, mintha egy teher zuhant volna le a válláról.
– „Jó. Mert itt nagyon unalmas,” mondta, majd elkezdett mesélni: az iskoláról, az anyjáról, aki mindig túl elfoglalt volt, és a nagymamájáról, aki minden vasárnap palacsintát sütött neki.
Alla hallgatta, miközben szíve egy fájdalmas, elfeledett vágyakozást érzett. A vágyat egy saját gyermek iránt, egy lány iránt, akit szerethet. De az idő elszállt, és a gyermekkori álmok már csak emlékek maradtak. Katya halkan megfogta a kezét, és suttogva mondta:
– „Holnap visszajövök. Csak ne halj meg, rendben?”
A kis lány kisurrant a szobából, és a reggeli fény elnyelte őt. Alla újra elaludt, de most valami új, ismeretlen érzés ébredt fel benne.