Amikor a tizenhat éves Lili először lépett be a színiiskola sötét, dohszagú próbatermébe, érezte a tekintetek súlyát. A többiek nevetgéltek, egyikük megjegyezte félhangosan:
– Nem vagy elég csinos a vászonra.
Ez a mondat beleégett. Mégsem hátrált meg. Inkább csendesen leült, kivárta a sorát, és amikor megszólalt, a levegő megállt. Az ő hangja nem kérte a figyelmet – kikényszerítette.
Aznap este, hazafelé a villamoson, édesanyja kezét szorítva csak ennyit mondott:
– „Úgy éreztem, hogy a világ nem számít. Csak az, amit belülről hozok ki.”
Évek teltek el. Lili nemcsak megmaradt a szakmában – hanem ragyogott. Kétszeres Oscar-díjas lett, de sosem felejtette el, ki volt az a lány, akire azt mondták, hogy nem elég szép a vászonra.
Két fiút nevelt fel egyedül. Mindketten színészek lettek, saját jogukon lettek híresek – nem anyjuk árnyékában, hanem mellette, emberként, művészként.
Most, mikor egy fiatal lány a castingon bizonytalanul néz rá, Lili odalép hozzá, és csendesen csak ennyit mond:
– A vászon nem a szépséget, hanem az igazságot keresi.