Ivan már napok óta figyelte a kutyát, amely egy elhagyatott útszakaszon feküdt, nem mozdulva, néha hirtelen felugorva, hogy megállítson egy közeledő autót. A helyiek között suttogtak arról, hogy a kutya valamit őriz, valamit, amit senki sem mer megközelíteni.
Ahogy Ivan leparkolt és lassan közelebb lépett, a kutya nem húzódott el, csak szomorú, mégis reménykedő tekintettel nézett fel rá. Az autósok óvatosan figyelmeztették Ivant: „Ne menj túl közel, ez a kutya nem bízik senkiben. Ő itt ragadt, és őrzi a helyet.”
Sergey, egy helyi teherautósofőr, mesélni kezdte a történetet: „Lydia Petrovna fia, Mikhail – Misha – az a fiú, aki ebben a balesetben meghalt. Ez a kutya, Bim, az ő társa volt. Misha még kiskutyaként fogadta örökbe, azóta elválaszthatatlanok voltak. Aznap, amikor a baleset történt, Misha hazafelé tartott, zuhogott az eső, amikor elvesztette az uralmát a kocsi felett, és frontálisan ütközött.”
Ivan lenézett Bimre, aki csendesen feküdt, a fejét a mancsai közé rejtve, de a szemével sosem engedte el azt a pontot, ahol az autó baleset történt.
„És Bim?” – kérdezte Ivan halk hangon. „Ő is ott volt?”
„Nem – folytatta Sergey –, de azóta is naponta visszatér a helyszínre. Várja Mishát. Az emberek megpróbálták már elvinni, de mindig visszajön ide, mintha ő lenne a híd a múlt és a jelen között.”
Ivan ekkor úgy döntött, hogy nem hagyja magára a kutyát. Hosszú napokon át járt ki hozzá, hozott neki ételt és vizet, próbálta megérinteni a kutyát, de Bim csak lassan kezdett megnyílni előtte.
Egy éjszaka, miközben a hold fényénél ült Bimmel az út mellett, Ivan szívében megértette, hogy ez a kutya nem csak a helyet őrzi – ő egy fájdalmat, egy elveszett barátságot és egy soha véget nem érő szeretetet hordoz.
Ivan új célt talált: segíteni Bimnek megtalálni a békét, és megőrizni Misha emlékét a faluban, hogy senki se felejtse el, milyen mély és őszinte a hűség.