Amikor Claire-t feleségül vettem, boldognak és kiváltságosnak éreztem magam. Egy új kezdet volt ez, nemcsak nekem, hanem Emmának és Lilynek is – a két kislányának, akik meglepően gyorsan nyíltak meg előttem.
A ház, ahová beköltöztem, tele volt élet nyomaival – falra akasztott gyerekrajzokkal, teáscsészék illatával, meleg színekkel. De volt valami, ami sehogy sem illett bele ebbe az idillbe: a pinceajtó.
Először nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Csak egy ajtó volt, zárva, mintha elfeledték volna. Claire sosem beszélt róla. Mikor egyszer megkérdeztem, azt mondta, “Ott csak régi lomok vannak. Ne is törődj vele.”
Egy este, pontosan egy héttel az esküvőnk után, Emma és Lily bejöttek a nappaliba. Mindketten pizsamában voltak, Emma kezében egy plüssnyuszi, Lily pedig mezítláb toporgott. Halkan, suttogva szóltak:
— Apu szeretne látni téged.
— Apu? — kérdeztem meglepetten. — De hát…
— A pincében van, — tette hozzá Emma, mintha ez teljesen természetes lenne.
A levegő megfagyott körülöttem. Próbáltam mosolyogni.
— Kislányok, az apukátok… ő már nincs velünk, ugye?
— Dehogynem, — felelte Lily halkan. — Csak anya nem akar róla beszélni.
Aznap éjjel nem tudtam aludni. A pinceajtó halkan nyikorgott a huzatban, bár zárva volt. Hajnalban végül nem bírtam tovább. Felkeltem, és elindultam az ajtó felé. Mikor megfogtam a kilincset, meglepve tapasztaltam, hogy nincs is zárva.
A lépcső sötét és meredek volt, csak egyetlen izzó pislákolt a mennyezeten. Lassan haladtam lefelé. Az illat fura volt – nem dohos, inkább… édeskés, fémes. A sarkokból hideg húzott.
A pince végében egy ajtó volt, félig nyitva. Valami neszezett mögötte. Amikor közelebb léptem, halk gyereknevetést hallottam – Emma és Lily. Benéztem.
A kislányok egy férfi ölében ültek. A férfi mozdulatlan volt, a szeme tágra nyílt, de élettelen. A szája groteszk mosolyra volt húzva. A lányok kacagtak, simogatták a karját, mintha aludna.
— Ő az apukánk, — mondta Emma boldogan. — Már nem beszél sokat, de mindig hallgat ránk.
A félelemtől megdermedtem. Claire halkan állt mögöttem.
— Jobb, ha megbarátkozol vele, — suttogta a fülembe. — Itt nálunk mindenki marad.