A hó süvített a sarkok között, mint egy kísértet, amely rég elfeledett sérelmeket keresett. A kopott kabátjában reszkető nő némán húzta maga után a kisfiát, akinek szempilláira jeges pelyhek rakódtak, mintha az ég is gyászolná a sorsukat.
— Ne nézz vissza, Kosztya — mondta halkan, miközben egy elhagyatott buszmegállóhoz vonszolták magukat. — Most csak előre lehet menni.
A kisfiú nem értette, mi történt. Csak azt érezte, hogy hideg van, anya keze remeg, és apja arcát már rég nem látta mosolyogni.
Marija Zubkova tanárnő volt valaha, büszke, ragyogó szemű nő, aki hitte, hogy az ész és a szív megmentheti a világot. De mióta Andrej megváltozott — miután kinevezték a régiói vezetés egyik sötétebb zugába —, minden mosoly elfogyott. És most már a meleg is.
Ahogy a hajnali fény lassan kiszűrődött a hófödte utcákra, Marija és Kosztya már a város szélén jártak. Egy női hang szólította meg őket a hátsó udvarból:
— Gyertek be, ne fagyjatok meg! — mondta egy idős asszony, akinek ráncos arcán nemcsak idő, hanem empátia is ült.
Ő volt Ljudmila néni, egykori ápolónő, aki megérezte azokat, akiket elhajítottak, mint egy üres borosüveget.
A kis albérletben nem volt sok — egy vaságy, egy takaró, és egy meleg leves illata —, de Marijának aznap este újra otthonnak tűnt valami. Nem a falak tesznek családot, gondolta, hanem a kéz, amely nem üt, hanem tart.
Ljudmila segített munkát találni. Marija takarított, majd idővel visszatért a tanításhoz. Kosztya iskolába járt, és már nem ijedt meg a kiáltásoktól — mert nem hallott többé ilyet.
Egy nap — két évvel később — egy bírósági tárgyaláson találkoztak újra Andrejjel. De már nem félt tőle. A bíró egyhangúan kimondta: a fiú az anyánál marad.
És amikor kiléptek a bíróságról, Marija csak ennyit súgott fiának:
— Most már mi írjuk tovább a történetet.