Oleg olyan erővel csapta be a hűtő ajtaját, hogy minden odabent megremegett. Az egyik mágnes csattanva leesett a padlóra.
Lena szemben állt vele, sápadtan, ökölbe szorított kézzel.
– Na mi van, most jobb lett? – fújta ki a levegőt, felemelve az állát.
– Teljesen kikészítesz – Oleg hangja elcsuklott, bár próbált higgadt maradni. – Ez lenne az élet? Örömök nélkül, minden perspektíva nélkül?
– Szóval megint én vagyok a hibás? – Lena keserűen elmosolyodott. – Persze, hiszen semmi sem olyan, mint ahogy te álmodtad.
Oleg válaszolni akart valamit, de csak legyintett. Kinyitott egy üveg ásványvizet, belekortyolt, majd letette az asztalra.
– Oleg, ne hallgass – Lena hangja remegett. – Egyszer az életben mondd ki őszintén, mi zavar!
– Mit is mondhatnék? – vicsorgott a férfi. – Elegem van ebből az egészből. A pokolba vele!
Néhány másodpercig némán nézték egymást. Végül Lena mély levegőt vett, és bement a fürdőszobába. Oleg nehézkesen lehuppant a kanapéra. Az ajtó mögül vízcsobogás hallatszott – Lena valószínűleg megnyitotta a csapot, hogy elfojtsa a sírását. De Oleget nem érdekelte.
Élet, ami rutinná vált
Három éve házasodtak össze. Lena szüleitől kapott lakásában éltek. Később kiköltöztek egy vidéki házba, és a városi lakást a lányuk nevére íratták. A lakás tágas volt, de felújítatlan – a bútorok még a szovjet időkből származtak.
Eleinte Oleg elégedett volt: belváros, közel a munkahelyéhez. De idővel mindez idegesíteni kezdte. Lena szerette a maga „családi erődjét” barna tapétával és nagymama vitrinjével. Olegnek viszont minden túl unalmasnak tűnt.
– Lena, mondd meg őszintén – hajtogatta –, nem szeretnél megszabadulni ettől a förtelmes sárga linóleumtól? Felújítani, kicsit modernebbre szabni mindent?
– Oleg, most nincs felesleges pénzünk a felújításra – válaszolta. – Én is szeretnék változást, de várjuk meg a jutalmat.
– Várni?! Ez a te egész filozófiád – tűrni és várni!
Oleg gyakran emlékezett arra, hogyan szeretett bele Lenába. A lány visszafogott diáklány volt, őszinte kék szemmel és finom mosollyal. A barátainak azt mondta: „Ez egy bimbó, amely még ki fog nyílni.” De most már úgy tűnt, a virág ki sem nyílt – inkább elszáradt.
Lena nem tartotta magát „szürke egérnek”. Egyszerűen csak úgy élt, ahogy helyesnek tartotta. Örömét lelte az apróságokban: egy csésze mentateában, egy új szalvétában, egy nyugodt estében könyvvel. Oleg mindezt pangásnak látta.
Mégsem sietett a válással – nem akart visszaköltözni a szüleihez, és külön lakásra nem volt lehetősége. Anyja, Tamara Iljivna mindig Lenát védte:
– Fiam, Lena jó lány. Örülj, hogy van saját lakásod.
– Anya, te ezt nem érted! – fakadt ki Oleg.
Apja csak legyintett:
– Majd megoldja magának.
Otthon Oleg egyre dühösebb lett: „Olyan, mint egy árnyék, mint egy szürke fantom…”
Egy veszekedés során kiabálta:
– Egykor egy gyönyörű virágot láttam benned! És most? Egy lefagyott bimbóval élek…
Lena akkor sírt először hónapok óta.
Aztán azon a napon, amikor mindennek vége lett, Oleg végre kimondta:
– Lena, elfáradtam.
– Mitől?
– Ettől az élettől, ettől a rutintól.
Lena fogta a táskáját és elment. Oleg azt hitte, majd visszajön és maradásra kéri. De amikor visszatért, nyugodtan ezt mondta:
– Talán tényleg jobb lenne, ha külön élnél. Költözz el.
Oleg felrobbant:
– Nem megyek!
– Ez a lakás a szüleimé – mondta hűvösen Lena. – És nem akarok tovább együtt élni valakivel, akinek én csak teher vagyok.
Olegnek nem maradt más választása, el kellett mennie.
Néhány hét múlva hivatalosan is elváltak.
Egy találkozás, ami mindent megváltoztatott
Eltelt három év. Oleg még mindig a szüleinél lakott. Tervezgette, hogy új életet kezd, de semmi sem sikerült. A munkája alig hozott valamit a konyhára – a pénz csak apró örömökre volt elég.
Egy tavaszi estén Oleg sétált az utcán, és egy kávézó mellett haladt el. Bepillantott az ablakon – és megdermedt.
A küszöbön Lena állt.
De ez már nem az a Lena volt, akit valaha elhagyott. Ez a nő magabiztos volt, elegáns frizurával, csinos kabátban, autókulcsokkal a kezében.
– Lena? – csúszott ki a száján.
Lena megfordult, felismerte őt, és… elmosolyodott.
– Oleg? Szia! Hogy vagy?
– Hát… megvagyok – motyogta, nem tudta levenni a szemét róla.
– Minden rendben nálad? – hangja nyugodt volt.
– Nálad, úgy látom, még jobban… Még mindig a régi munka?
– Nem, virágstúdiót nyitottam. Ijesztő volt, de… volt valaki, aki hitt bennem.
– Ki?
A kávézóból kilépett egy magas férfi drága kabátban. Gyengéden átölelte Lenát a vállánál.
– Drágám, felszabadult egy asztal, mehetünk?
– Oleg, ismerd meg Vagyimot – fordult hozzá Lena. – Örültünk, hogy láttunk.
– Örülök… neked – mormolta Oleg, miközben a mellkasában szorított az irigység.
– Köszönöm – válaszolta nyugodtan Lena.
Vagyim biccentett felé, majd beléptek a kávézóba.
Oleg ott maradt a hideg járdán.
Valaha azt mondta: „Egy lefagyott bimbóval élek.”
De a bimbó mégis kivirágzott. Csak nem mellette.