A napfény lágyan megvilágította a kávézó teraszát, és az emberek nyugodtan beszélgettek, a tavaszi levegő friss illatával töltekezve. Anna és Victor ott ültek egymással szemben, miközben a csésze kávé gőze felemelkedett, mintha valami titkot sugallt volna. Anna úgy érezte, hogy a világ egy pillanatra megállt körülöttük.
Victor egy pillanatra elhallgatott, mintha keresett volna valamit a szavaiban, majd halkan folytatta:
– “Tudod, Anna, a legtöbb ember fél attól, hogy újrakezdje. Főleg, amikor már annyi sebet hordozunk. De én úgy érzem, hogy mindannyiunknak megvan a lehetősége arra, hogy megtalálja azt, ami igazán boldoggá teszi. Akárhol is tartunk most.”
Anna leengedte a csészét, és egy pillanatra elgondolkodott. A szavai mintha egy titkos fényt gyújtottak volna a sötétben, amit addig nem látott. Az évek alatt már szinte teljesen megfeledkezett arról, hogy mi is igazán boldoggá tette őt. A férje, az otthona, a gyerekek mind eltávolodtak tőle, és a szeretet, amit valaha ismert, egy távoli emlékké vált.
De most ott ült Victornál, és érezte, hogy valami más kezd kibontakozni. Még mindig ott volt a fájdalom, de talán nem ez az egyetlen dolog, ami meghatározhatja az életét.
– “Én is úgy érzem, hogy valami újra kell kezdenem… talán nem is azért, mert mások elvárják, hanem mert én magam is megérdemlem.” – mondta halkan, majd egy halk sóhajjal folytatta – “De félek. Mi van, ha újra csalódok?”
Victor tekintete lágy és megértő volt. – “A félelem mindig ott lesz. De ha megadjuk magunknak az esélyt, hogy éljünk, akkor a legnagyobb kockázatot már megtettük. És ez nem a csalódás, hanem a lehetőség.”
Anna a férfi szemébe nézett. Érezte, hogy nemcsak a szavai, hanem az egész jelenléte az, ami segít neki tisztán látni. A kapcsolatuk nem arról szólt, hogy mindent tudtak egymásról. Inkább arról, hogy mertek nyitni, mertek bízni a jövőben, és mertek újra szeretni.
Ahogy egy újabb kávét rendeltek, és a nap lement a horizonton, Anna úgy érezte, hogy talán igazán egyedül is képes megtalálni a boldogságot. Még ha a félelem ott is bujkált, most már tudta, hogy a boldogság nem várhat örökké. Nem hagyhatja, hogy az élet elteljen anélkül, hogy érezne valamit igazán.
Victor még egyszer ránézett, és egy kicsit halványan, de biztosan mosolygott. – “Ne hagyd, hogy bármi megakadályozzon téged a boldogságban. Az élet mindig ad második esélyeket, és valami gyönyörűt ígér a jövő.”