Miután eltemettem Anit, a feleségemet, úgy éreztem, hogy az élet minden nap egy újabb küzdelem. A fájdalom, amit éreztem, elviselhetetlen volt, mintha a szívem egy szakadékba zuhant volna, ami örökre elnyelt. Két hónap telt el, és bár próbáltam összeszedni magam, úgy tűnt, hogy egyre inkább elvesztem. Az emberek azt mondták, hogy idővel jobb lesz, de én nem hittem ebben. Hogyan lehetnék jobban, amikor az a személy, aki a legfontosabb volt az életemben, már nincs itt?
Ezért döntöttem úgy, hogy elviszem a fiunkat, Danit, egy nyaralásra a tengerpartra. Talán segít kicsit kiszakadni a mindennapok szürkeségéből. Azt reméltem, hogy a friss levegő és a víz csendje valami enyhülést hoz. De mikor a harmadik napon a fiunk futva közelített hozzám, éreztem, hogy valami nincs rendben.
„Apa, apa!” – kiáltotta, miközben a lábai gyorsan csobbantak a vízben. Mosolyogtam, próbáltam leplezni a belső zűrzavart, de ő még gyorsabban hozzám rohant.
„Mi van, kisfiam?” – kérdeztem, próbálva nyugodtnak tűnni.
„Nézd, apa!” Dani izgatottan rám mutatott, a szemei tágra nyíltak, a tekintete csillogott. „Anya ott van!”
A szívem egy pillanatra megállt, és egy hideg borzongás futott végig rajtam. Hogy mondhat ilyet? Anya? Hogyan?
„Hol? Hol van anya?” – kérdeztem remegő hangon, próbálva megérteni, hogy mi történik.
Dani csak rázta a fejét, és mutatta a tengerpart távoli részét, mintha valami titkos jelet adna. „Ott, a vízben… ott van.”
Megfordultam, és bár a tenger végtelen kékje semmi különöset nem rejtett, a gyomrom mégis összeszorult. A fájdalom újra felkúszott a torkomba. Vajon a gyerekem csak a szomorúságát próbálja enyhíteni, vagy tényleg valami más történt?
„Képzelődsz, Dani… biztos csak a napfény miatt láttad.”
De ő nem hagyta annyiban. „Nem, apa! Nézd, ott! Nézd, ott van!” A hangja olyan komoly volt, hogy egy pillanatra megborzongtam. A víz mintha elcsendesedett volna, a távolban egy alak tűnt fel. Mintha… mintha valaki figyelte volna őket.
Közelebb mentem, hogy jobban lássam, de az alak azonnal eltűnt, ahogy megpróbáltam fókuszálni rá.
„Lehet, hogy csak a fáradtság, apa…”
De valami nem hagyott nyugodni. Valahol a mélyben éreztem, hogy a gyerekem nem hazudik. Dani határozottan nézett rám, és csak annyit mondott:
„Őt érzem, apa… őt érzem.”
Aztán elfordult, és elszaladt, mintha már nem is érdekelné, mi történt. Ott álltam, egyedül, a tengerparton, és próbáltam feldolgozni, amit hallottam. Mi történhetett? Mi volt az, amit a fiunk látott?
A következő napokban egyre inkább a tengerparton jártam, remélve, hogy valami válaszra lelök, de semmi sem változott. Azonban éreztem, hogy valami szokatlan erő kezd körülvenni.
Lehet, hogy az igazságot sosem fogom megtudni, de a fiunk szavai elindítottak egy új irányt az életemben. Talán valóban volt valami több a tengerparton, mint amit szemünkkel láttunk.