Nem azért vállaltam, hogy segítsek, mert elvártam bármit is. A szeretetem nem üzlet. Nem méricskéltem, mennyi pelenkát cseréltem, vagy hányszor dúdoltam altatót síró kisunokám fülébe. De azon a napon, amikor a hűtő ajtaját megfogtam, és a saját lányom szinte rám förmedt, valami elpattant bennem.
Nem a sajt és az alma hiányzott. Hanem a tisztelet.
Aznap este nem szóltam semmit. Hazamentem, csendesen, mint aki elfelejtette, hogyan kell beszélni. Másnap reggel nem mentem. Nem csöngettem be 7:59-kor, nem toltam be a babakocsit a liftbe, nem ragasztottam mosolyt az arcomra. Nem voltam ott.
A telefonom másfél óra múlva kezdett csörögni. A lányom neve világított a kijelzőn. Nem vettem fel. A következő üzenetben ez állt:
„Hol vagy? Késésben vagy. A kisfiú sír.”
És ez volt az a pillanat, amikor megtanítottam a lányomat arra, amit már régen meg kellett volna tanulnia: hogy a segítség, amit kap, nem jog, hanem ajándék.
Délután írtam neki egy levelet. Nem haragosat, nem szemrehányót. Csak őszintét. Ebben elmeséltem, hogy milyen érzés volt számára láthatatlanná válni. Hogy milyen volt, amikor az a gyermek, akit egykor a szívem alatt hordoztam, most rideg szavakkal utasít el, mert kivettem egy szelet sajtot.
Nem akartam elvenni tőle semmit. Csak adni. De most megtanultam, hogy néha az a legnagyobb ajándék, ha egy időre visszaveszem magam.
Két hét telt el. Aztán egy nap csöngettek. Az ajtóban a lányom állt, kezében egy tálca almás pitével. És könnyei között csak ennyit mondott:
— Sajnálom. Most már értem.
Kisbetűs mondatrészlet:
egy anya nem szolgáló, hanem szövetséges
Nagybetűs mondatrészlet:
AKKOR ÉRTETTEM MEG, HOGY NÉHA A SZERETETHEZ TÁVOLSÁG IS KELL