A bíró néhány percig nézegette a dokumentumokat. A terem dermedt csendjében még a papír surrogása is úgy hangzott, mint egy ki nem mondott ítélet. Alekszej arca először elkomorodott, majd ahogy a bíró a fejét bólintotta, elhalványult benne az önelégültség.
– A bizonyítékok alapján – kezdte a bíró, – a vitatott ingatlan nem tartozik a közös vagyon körébe. A vagyonmegosztási igény megalapozatlan. Az alperes Marina Ivanovna kizárólagos tulajdonosa marad a lakásnak.
A teremben valaki felzokogott – Galina Szergejevna. Alekszej elfehéredve fordult felé. Nem mondott semmit, csak felállt és sietősen elhagyta a termet. A „barátok” is követték, suttogva, tekintetüket a padlóra szegezve.
Marina egyedül maradt a teremben, a győzelem csendjében. Nem volt ujjongás. Nem volt düh. Csak nyugalom. Mély, gyökerekből fakadó csendes elégtétel.
**
Néhány héttel később Marina eladta a lakást. Nem bosszúból – új kezdetként. Egy másik városba költözött, új albérletbe, új ügyfelekkel, új színekkel.
Többé nem kellett halkabbnak lennie egy másik nő konyhájában. Többé nem kellett mosolyognia, mikor leszólták a munkáját. Többé nem kellett kérnie engedélyt az álmaihoz.
A hűtőjén egy kézzel írt cetli lógott:
“NEM VAGYOK TÖBBÉ VENDÉG A SAJÁT ÉLETEMBEN.”
És minden nap, amikor a reggeli kávéját kortyolta, Marina nem csak a múltat hagyta hátra. Hanem egy olyan világot is, amelyben mások mondták meg, mire érdemes.
Most már ő írta a szabályokat. És nem papírra, hanem az életére.