Gisela Schmidt vagyok, hatvankét éves. A férjem, Friedrich, hatvannyolc éves. Több mint harmincöt évig voltunk együtt. Az életnek már régóta simán kellene mennie – a gyerekek felnőttek, a ház tele van emlékekkel, és előttünk áll a közös nyugdíjas évek. Azt hittem, minden rendben van velünk. Persze, a mindennapi rohanás, kevés romantika. De mi egy család voltunk.
A gyerekek szokás szerint szilveszterkor nálunk hagyták a macskájukat, és elmentek valahova a Fekete-erdőbe ünnepelni. Friedrich és én kettesben maradtunk. Az egyik ilyen hosszú ünnepen azt mondta, hogy a szülőfalujába akar menni, hogy meglátogassa szülei sírját és láthassa a nővérét. További kérdés nélkül legyintettem, hogy hagyja abba.
Egy hét telt el. Visszajött – minden a szokásos módon történt. De néhány nappal később hirtelen bejelentette, hogy beadta a válókeresetet. Nagyon nyugodt, semmi dráma. „Nem bírom ezt tovább. Találkoztam valakivel, aki megért engem. Valakivel, aki… meg tud gyógyítani.”
Megdermedtem. Először azt hittem, viccel. De halálosan komoly volt. Mint kiderült, amíg én vezettem a házat, vasaltam az ingeit és savanyú bratént főztem, ő újra kapcsolatba került egy régi szerelmével – egy nővel, akivel a házasságunk előtt volt. Az interneten találta meg. Ugyanabban a városban él, mint a nővére. És amikor a „sírokhoz” ment, három napot töltött vele.
Özvegy. És szerinte „mindene” megvan: egy háromszobás lakása, egy nyaralója az Alpokban, több autója és… pszichikai képességei. Kínai orvoslást gyakorol, gyógynövényekkel gyógyít, masszázst ad, aurát olvas, és ahogy a férfi fogalmazott, „energetikai szinten képes felismerni a betegségeket”. Még a korai stádiumú rákot is „meggyógyíthatja”.
Egészséget, gondoskodást és ráadásként nyaralót és autót ígért neki – ha elválik tőle és feleségül veszi. Így három nap alatt összeomlott az, amit évtizedek alatt felépítettünk.
Azt követelte, hogy azonnal menjek az anyakönyvi hivatalba és adjam be a válókeresetet. Elutasítottam. Nem akartam részese lenni ennek a cirkusznak – mondtam. Így hát ő maga nyújtotta be a papírokat. Csak véletlenül tudtam meg, hogy már kitűzték a tárgyalás időpontját – egy ismerősömön keresztül a kerületi bíróságon. Teljesen megdöbbentnek tűntem, és magyarázatot követeltem.
A perben azonban azt állította, hogy „hat éve nem éltünk együtt” és „tizenöt éve nem aludtunk egy ágyban”. Csupa hazugság. Igen, hideg volt köztünk, igen, inkább lakótársakként éltünk – de egy fedél alatt, megosztottuk a mindennapjainkat, beszélgettünk és közös ügyeket intéztünk. És nem értem, hogy az a személy, akivel az egész tudatos életemet együtt töltöttem, hogy képes ilyen könnyen egy tibeti olajokkal és az „energetikai tisztítás” ígéreteivel tarkított sarlatánnal helyettesíteni engem.
Most várom a tárgyalást. Rosszul alszom. Néha alig bírok kikelni az ágyból. Minden összeomlik. Nem maga a válás ijeszt meg, hanem ez az árulás. Még mindig a lakásunkban lakik, de úgy beszél velem, mint egy idegennel. Hideg, távolságtartó, mintha csak nyűg lennék számára, mintha csak várt volna ennyi éven át. És amikor én, a naiv nő, aki vagyok, arra kértem, hogy gondolja át, csak megvonta a vállát: „Gisela, évek óta szomszédokként élünk. Olyan emberekkel akarok lenni, akik értékelnek engem.”
Félek. Nem rólam. Arról a nőről, aki egész életemben velem volt – akit ma már a tükörben sem ismerek fel. Hogyan éljek most, amikor minden, amit biztonságosnak gondoltam, illúzió volt? Mi van, ha hatvankét éve vagy feleség, és egy télen hirtelen haszontalan vénasszony leszel?