Hajnali háromkor ébredtem.
Az a fajta csend ülte meg a házat, amely nyugtalanítóbb, mint bármilyen zaj. Már majdnem visszaaludtam volna, amikor meghallottam.
Egy hang.
Suttogás.
Valaki beszélt a nappaliban.
Rebecca hangja volt — halk, türelmes, nyugodt, ahogyan csak akkor beszélt, amikor valakit meg akart nyugtatni. De nem válaszolt senki. Csak ő beszélt. A szavai foszlányokban jutottak el hozzám, mintha a falak is próbálnák visszatartani őket.
Felkaptam a telefonom. 3:01. A ház sötét volt, csak a holdfény vetett egy-egy nyúlánk árnyékot a folyosóra. Lassan kiléptem az ágyból, minden lépésnél óvatosan kerülve a nyikorgó padlódeszkákat.
A nappali ajtaja résnyire nyitva volt.
Belestem.
Rebecca ott ült a kanapén, háttal nekem. Egy szék állt előtte. Az a régi karosszék, amit már rég ki akartam dobni, mert csak porfogó volt. A kezében egy bögrét tartott – a levendulásat, amit mindig a vendégeknek szoktunk adni.
És beszélt.
De nem hozzám.
Nem is magában.
A tekintete a karosszékre szegeződött, mintha valaki ott ülne.
– Ne sírj – suttogta. – Tudom, hogy fáradt vagy, de most már minden rendben lesz. Itt vagyok, ugye? Megígértem.
Megdermedtem.
– Rebecca…? – szóltam, de a hangom alig volt több a levegőnél.
Ő nem fordult meg. Csak annyit mondott, alig hallhatóan:
– Ne zavard meg. Még alszik.
Bentről hideg áramlott ki, mintha a nappaliban lecsökkent volna a hőmérséklet. A hajam szála is égnek állt.
A karosszéket bámultam.
Üres volt.
Másnap reggel, amikor szóvá tettem, Rebecca először csak némán nézett rám. Aztán lehunyta a szemét, és valami megtört a tekintetében.
– Ezt nem akartam, hogy lásd.
– Kit… kihez beszéltél?
Rebecca az asztalfiókhoz nyúlt. Elővette egy fényképet. Egy kisfiú volt rajta – talán hároméves – göndör hajjal és kék pizsamában. A fotó sarka megsárgult.
– Ő volt Leo – mondta halkan. – A fiam. Még az előtt halt meg, hogy megismertelek volna.
A világ megállt.
Soha nem említette, hogy gyereke lett volna. Soha egy szót sem. Hat év alatt egyszer sem.
– Azt hittem, sikerült… elengednem – suttogta. – De az utóbbi időben… visszajár. Olyankor, amikor nagyon fáradt vagyok. És beszélek hozzá. Mert… néha olyan, mintha tényleg ott lenne.
Nem tudtam mit mondani. Csak ültem, és néztem őt, ahogy könnyek csorognak végig az arcán.
Hajnali háromkor hallottam, hogy a feleségem suttog valakivel – és amikor szembesítettem vele, az egész életem darabokra hullott.
Nem azért, mert megcsalt.
Hanem mert rájöttem: valójában sosem ismertem igazán. És talán… nem is tudom, kihez beszél valójában azokon az éjszakákon.