Amikor a nővér kitárta a szülészet nehéz ajtaját, és a fiatal nő felé kiáltott: „Menj Istennel, lányom!”, a hangja nyugodt, szinte törődő volt. De a tekintete, az a jeges tekintet olyan volt, mintha nem is egy személyt, hanem statisztikákat nézne. Nos, egy másik lány, akivel senki sem találkozott, se virágok, se lufik.
És mások, nézd, konyakot hoznak, köszönöm, cukorkát. És ez egyértelműen egyedülálló anya. Miért szülnek egyáltalán az ilyen emberek?! Nem tudnak gondoskodni sem magukról, sem a gyerekről, gondolta a nővér, miközben nézte, ahogy a sovány lány esetlenül cipel egy batyut a babájával.
Alice, így hívták azt a nagyon fiatal anyát, lassan kijött a szülészetről, és körülnézett. Odakint virágzott a tavasz, bőkezűen szórva az orgona illatát. Valahol a közelben családok áradoztak a boldogságtól, miközben újszülöttjeiket köszöntötték, és az egyik férfi, igyekezve visszafojtani a sírást, a karjában tartotta apró csodáját.
De Alice-hez senki sem jött. A verandán állt, és próbálta kitalálni, hová tűnt a taxija, amit egy órája rendelt. Délután három óra elmúlt, most már majdnem négy, de az autó még mindig nem volt látható.
Lehet, hogy én hibáztam, vagy a diszpécser. Zavaros gondolatok cikáztak a fejemben. De ami igazán gyötörte, az egy egyszerű tény volt: nem volt hová mennie.
Hangosan becsapódott mögöttünk az ajtó, és egy zajos csoport lépett ki a verandára. Az egyik nő élénk ruhában, hatalmas csokorral a kezében izgatottan köszönte meg valakinek a fényűző kiszolgálást, míg egy másik lelkesen magyarázott valamit az újdonsült apukának, aki ragyogott a boldogságtól. Alice kívülállónak érezte magát az élet ezen ünneplésében.
Alig néhány hónappal ezelőtt még el sem tudta képzelni, hogy hasonló helyzetbe kerül. Alig egy évvel ezelőtt még egy átlagos diák volt. Tanultam, terveket szőttem, álmodoztam.
És most… Alice szorosabban ölelte magához a lányával együtt a csomagot, mintha meg akarná védeni a kegyetlen valóságtól. Könnyei alattomosan gyűltek a szemébe, de visszafogta magát. Nem, most nem.
Lehetetlen most már összeomlani, csak… Alice egy kis faluból érkezett ebbe a városba. Iskola után sehova sem ment, mert nem hagyhatta el a nagymamáját, aki felnevelte. A szülei meghaltak, amikor Alice tízéves volt.
De Valya nagymama mindig hitt az unokájában. „Okos vagy, az egész város rád várt. Tanulj, lányom, és szabadulj meg a szegénységből is.”
És amikor a nagymamája elment, Alice beteljesítette álmát azzal, hogy belépett az egyetemre. Ragyogóan tanult, és árvaként ösztöndíjat kapott. Úgy tűnik, az élet elkezdett javulni.
És így, harmadik évében találkozott vele. Nyikita. Öt évvel idősebb, magabiztos, karizmatikus, egy jó hírű cégnél dolgozik.
Olyan gyorsan fordította el a fejét, hogy a lány észre sem vette, hogyan került a kollégiumból a lakásába. Akkoriban úgy tűnt neki, hogy ez élete szerelme. Nyikita a megfelelő dolgokat mondta, törődött velem, átölelt, mintha meg akarna védeni az egész világtól.
De amint a nő az esküvőről kezdett beszélni, a férfi témát váltott: „Miért van erre szükség? Egy darab papír nem változtat semmin, csak…” És Alice mégis hitt. Itt fogja megszerezni az oklevelét, összeházasodnak, családot alapítanak, és boldogok lesznek.
És akkor tudta meg, hogy terhes. Először eufória volt, most már biztosan minden más lesz. Most már örökre velem lesz, Atuf.
De Nyikita furcsán fogadta a hírt. “Mi?” “Terhesség”. – Gyerünk, tennünk kell valamit ez ügyben.
– Dönts gyorsan! – mondta szárazon a telefonba, mintha arról beszélne, hogy pizzát választ vacsorára. Alice nem hitt a fülének. „Nykita, én nem tehetem…”