Oleg ki nem állhatta a macskákat. Egy koszos göröngy az út szélén lehetetlenné tette
Úgy ömlött az eső az égből, mintha valaki felborított volna egy hatalmas vödröt. Oleg nagyot sóhajtott, felhúzta a kapucniját, és kilépett a hangulatos boltból az ősz hideg ölelésébe. A nehéz táskák nehezedtek a karomra – a szokásos agglegényfelszerelés: tej, kenyér, tészta, néhány zöldség.
Az élet megszokott körforgása már régen egy végtelen ciklussá változott: munka, bolt, otthon, tévé, alvás. És ismét körben.
Egy pár futott el mellettük egy esernyő alatt, nevetgélve és ölelgetve egymást. Oleg összerándult – olyan boldog, tele energiával. Este biztosan kényelmesen otthon ülnek majd, forró teát isznak, és mindenről beszélgetnek majd, ami a nap alatt van.
És ő? Mint általában, újabb sajtóközlemény vagy dokumentumfilm a vadvilágról. Azzal vigasztalta magát, hogy legalább senki sem megy az idegeire, és nem tör be a személyes terébe.
Ahogy befordult a sikátorába, valami szokatlan dologra lett figyelmes.
Egy sötét kis dudor egy pocsolyában a ház fala közelében. Először azt hittem, csak szemét – egy zacskó vagy egy rongy. El akartam menni mellette, de egy halk, alig hallható „miau”-t hallottam.
Oleg megdermedt a helyén. Lassan elfordította a fejét.
Hívatlan emlékek törtek elő hirtelen. Tíz éves, és egy építkezésen van a háza közelében. A barátok azt mondták, hogy egy kiscica ragadt ott. Abban az időben bátor volt – a szülei kis hősüknek hívták. Elment menteni.
Élénken emlékeztem arra a pillanatra: egy kis szürke darab kapaszkodott egy deszkába a második emelet magasságában. Milyen óvatosan nyújtotta ki a kezét, milyen óvatosan fogta meg. És akkor – rémület és fájdalom, amikor a megriadt kiscica a kezébe mélyesztette karmait. És hogy ő, egy ijedt fiú, ösztönösen hogyan húzta el a tenyerét.
A betonpadlónak csapódó kis test hangja néha még mindig kísértette rémálmaiban.
– Nem – rázta a fejét Oleg. „Nincs értelme a múltat felkavarni.”
De a lábak már meg is tették a lépést a pocsolya felé.
Apró, lesoványodott, csuromvizes. Fekete bundája úgy tapadt össze, mint a jégcsapok, és ő maga is annyira tehetetlennek tűnt, hogy a szíve önkéntelenül is összeszorult. A cica gyengén mozgott, próbálta felemelni a fejét, de már szinte semmi ereje nem volt.
– Nos, nos – morogta Oleg, körülnézve.
Üres. Csak eső és szél. És ez a szegény kis szőrgombóc az élet és halál határán van.
Nagyon el akart menni. Hányszor ismételgettem már magamnak és másoknak: „Utálom a macskákat. Hálátlan, akaratos teremtmények.” És most itt a tökéletes alkalom, hogy megerősítsem szavaimat – csak menj el mellette.
De valami belül zavart. Valami mélyen rejtett, gyerekes, őszinte.
Lassan letette a zsákokat az aszfaltra. A víz azonnal szivárogni kezdett a műanyagon keresztül. Az ujjaim érezték a kesztyűt a zsebemben – milyen alkalomhoz illő volt. Lassan, összeszedve magát, kinyújtotta kesztyűs kezét a cica felé.
Nem sziszegett. Nem karcolódott. Csak halványan pislogott, és apró orrát az ujjai közé dugta.
– És most mit tegyünk veled? – motyogta Oleg, és óvatosan felemelte a nedves csomót.
A cica hihetetlenül könnyű volt. Ijesztően könnyű. De meleg van, ami azt jelenti, hogy még él.
Körülnézett, abban a reményben, hogy valaki odalép, és leveszi a válláról a döntés kényszerét. De az utca üres maradt, és az eső egyre hevesebben esett.
„Csak három perc hazáig” – gondolta, miközben a kiscicát a kabátja alá, a mellkasához rejtette.
És akkor valami megremegett belül. Egy meleg kis csomag a szív közelében. Védtelen. Bizalmas.
– Azt sem értem, mit csinálok – motyogta Oleg, miközben egy kartondobozzal a kezében állt a lakása közepén.
A dobozban, egy régi törölközőbe csavarva, egy kiscica feküdt. Kissé kiszáradva még szánalmasabbnak tűnt – sovány, kiálló bordákkal és hatalmas szemekkel egy apró pofán.
– Csak holnapig – figyelmeztette Oleg, miközben egy tányér tejet tett a doboz mellé. „Holnap elviszlek… valahova.”
A cica rámeredt. Mintha megértette volna és beleegyezett volna: igen, csak holnapig.
Furcsa módon, azon az éjszakán Oleg jobban aludt a szokásosnál. Többször is felébredt, hallgatózott, hogy ideiglenes vendége nyikorg-e, és valami új, rég elfeledett érzéssel belül újra elaludt. Mintha valamit jól csináltam volna. Valami fontos.
Reggelre a cica jobban érezte magát. Már meg tudott állni a vékony lábain, sőt megpróbált kiszállni a dobozból, de nem sikerült, és szánalmasan nyávogni kezdett.
– Csendet! – morogta Oleg, miközben az okostelefont tanulmányozta. – Próbálom kitalálni, mit kezdjek veled.
A következő cikkek jelentek meg a képernyőn: „Hogyan kell gondoskodni a kiscicákról”, „Állatmenhelyek…” és „Hol adhatunk kiscicát”.
Oleg elgondolkodva vakargatta borostás állát. A cicára nézett. Visszanézett, és úgy tűnt, mosolyog, amennyire csak lehetséges egy ilyen kisgyerektől.
„Rendben, először kezelnünk kell téged, és utána döntünk.”
A nap meglepően gyorsan elrepült.
Oleg elment az állatkereskedésbe („Nem is tudtam, hogy van ilyen a szomszédban!”), vett cicatápot, egy kis tálat és egy olcsó alomtálcát. „Elég lesz pár napra, aztán meglátjuk” – győzködte magát.
A kis klinika állatorvosát meglepte a férfi kitartása. Általában nem szoktak így szórakozni a felszedett állatokkal.
A kiscicát megvizsgálták, ellenőrizték, vitaminokat és bolhairtó szert írtak fel neki.
„Körülbelül másfél hónapos, egy fiú” – fejezte be az állatorvos. „Túl korai lenne elválasztani téged az anyádtól, de van…”