A nevelőapám egy olyan férfi volt, aki mindig tudta, mi a jó, és ki is mondta azt. A legkisebb dolgokban is megvolt a véleménye, és nem félt kimondani. De a legfurcsább kijelentése akkor hangzott el, amikor a konyhában álltunk, és anyám friss húslevest készített.
„Nem eszem meg kétszer ugyanazt az ételt” – mondta, miközben letette a poharat és a kezét a konyhapultra támasztotta. „Anyádnak minden nap friss ételt kellene főznie. Egy nő dolga, hogy változatosan főzzön, nem igaz?”
Én meg csak néztem. Aztán megingattam a fejem. Kicsit elmosolyodtam. Tudtam, hogy anyám mindent megtesz értünk, de a friss étel témája mindig újra és újra visszatért. Anyám már hónapok óta készítette el nekünk a kedvenc ételünket, egy különleges pörköltet, amit minden alkalommal ugyanúgy készített, és én sosem panaszkodtam. Sőt, talán éppen ez volt a legjobb dolog abban, hogy mindig egy ízletes ételt kapunk.
„Tudod, apu, én nem értek egyet” – mondtam higgadtan, de a szavak mögött ott rejtőzött valami mélyebb. – „Szerintem épp az a szép, amikor az étel az, amit mindig szeretünk. Miért kéne mindig valami újat keresni, ha a régi dolgok már bizonyították, hogy a legjobbak?”
Nevelőapám felvonta a szemöldökét, mintha nem is értette volna, miről beszélek.
„Ne próbálj meg okoskodni, fiatalabb vagy nálam. A változatosság az élet sava-borsa.”
És akkor jött a pillanat, amikor úgy döntöttem, hogy nem hagyom szó nélkül a dolgokat. Megfordultam, és a konyhaasztalon lévő kanalat felemelve, hirtelen felkiáltottam:
„Nézd, apu, mi van, ha az étel nem csak arról szól, hogy mindig más legyen? Mi van, ha a friss étel nem mindig egy új receptet jelent, hanem azt, hogy a szeretet és az odafigyelés mindig benne van? Azt mondod, nem eszel kétszer ugyanazt? Hát, akkor hogyan értékeled a dolgokat, amik valóban fontosak?”
Mély csend következett. Nevelőapám nem mondott semmit, de az arca mintha kicsit elgondolkodott volna. Anyám megállt a pörkölt fölött, és tekintete találkozott az enyémmel. A mosolygás finom jele ott volt az arcán.
„Lehet, hogy igazad van, fiatalember” – mondta, és végül nevetett egyet. – „Talán a friss étel nem mindig új ízeket jelent. Hanem azt, hogy minden falatban ott van a gondoskodás.”
A nevelőapám egy pillanatra csendben maradt, majd megvonta a vállát. „Hát, talán egy kicsit túllőttem a célon.”
Ettől a naptól kezdve nehezebben kérdőjelezte meg anyám főztjét. És én tudtam, hogy valójában nem a friss étel a lényeg, hanem az, hogy mindig ott legyünk egymásnak, és minden étkezés mögött ott van a szeretet.