A szél minden reggel ugyanazt a fenyőillatot hozta le a hegyről. Júlia már húsz éve lakott ebben az aprócska faluban, és még mindig képes volt meglepődni azon, milyen csend tud lenni reggelente, amikor az ablakon át csak a szarkák motoszkálását hallani.
A verandán üldögélt, egy vastag kötött takaróval a térdén, és a kezében egy bögre teát szorongatott. A kezei már nem voltak a régiek, ujjaiban sajgott az idő. Az ősz végleg beköltözött a testébe.
— Mi lenne, ha hozzánk költöznél, mama? — kérdezte Hanna, a lánya, aki Budapestről jött fel a hétvégére a családjával.
Júlia bólintott, de nem válaszolt. A tekintete a szemben lévő hegyekre szegeződött, amelyek között elrejtve, már csak egy halvány kőalap jelezte azt a régi faházat, ahol minden elkezdődött. Ahol ő és Dénes éltek. Ahol minden hazugság és hallgatás gyökeret vert.
— Mama? — Hanna hangja lágy volt, mégis kitapinthatóan sürgető.
— Nem megyek innen sehová, kislányom. Itt maradok, amíg lehet.
Dénes tizennyolc éves volt, amikor először meglátta őt a vásárban. Júlia akkor még gimnazista volt, fehér ingben, fonott hajjal, alig merte felemelni a tekintetét. Dénesnek azonban elég volt egy mosoly. Még aznap este elvitte biciklizni. Három hét múlva már szerelmesek voltak, három hónap múlva eljegyezték egymást. És alig fél év múlva esküvő. Talán túl gyors volt. Talán, ha várnak, másképp alakul minden.
Mert volt valaki más is. Egyetlen éjszaka. Egyetlen. Zoltán, a vándorszínész, aki csak pár napra tért be a faluba. Júlia, akkor már menyasszony, egy régi padon ülve sírt azon az estén, mert Dénes veszekedett vele, és Zoltán odalépett hozzá. Egy üveg bor. Egy színházi történet. Egy könnyes mosoly. És aztán a sötét padlásszoba, a vágy, az önvád, a csendes reggel. Júlia soha többé nem látta őt.
De kilenc hónap múlva, megszületett Hanna.
Dénes soha nem kérdezte meg, miért nem hasonlít rá. Nem tette szóvá a barna haj helyett a vöröset, a mandulaszemek helyett a zöldet. Talán tudta. Talán sejtette. De egy szót sem szólt.
Dénes negyvenhárom évesen halt meg. Egy munkabaleset vitte el, egy szikla omlott le alatta, amikor fát vágott a pataknál. Júlia sosem heverte ki. De nem a halál miatt. Hanem mert soha nem mondta el neki az igazat. Soha.
Hanna a konyhában rakosgatta az edényeket. Közben beszélt:
— A fiúk imádnak hozzád jönni. Doma tegnap este azt mondta, hogy te vagy a legfinomabb lecsófőző a világon.
Júlia mosolygott. De belül reszketett. Hanna ott állt, az ő lánya. Az ő vére. De valahol mégsem. A kérdés, amit soha nem tett fel. A titok, amit soha nem mert kibontani.
Késő este, amikor mindenki aludt, Júlia elővette a régi dobozt a szekrényből. Azokat a leveleket, amelyeket Dénes neki írt a katonaság alatt. Akaratlanul is belefutott egy fényképbe — hárman álltak rajta: Dénes, ő, és kicsi Hanna. A férfi karja a vállán, a tekintete a gyermek arcán.
— Te már akkor tudtad, ugye? — suttogta a fényképnek. — És mégis szerettél minket.
Letette a képet. Úgy, ahogy volt: gyengéden.
— Köszönöm, Dénes. Köszönöm, hogy akkor is apja voltál, amikor nem kellett volna. És köszönöm, hogy soha nem kérdeztél. Mert tudtad, hogy a szeretet fontosabb, mint az igazság.
A következő reggel, amikor Hanna újra felhozta a költözés ötletét, Júlia csak annyit mondott:
— Egyszer majd talán eljövök. De előbb még beszélnem kell valakivel.
Aznap este lement a temetőbe. Dénes sírjánál megállt, és halkan, lassan, minden szót megválogatva, elmondott mindent. Hogy mit tett, mit érzett, mit rejtett el — és hogyan tanulta meg szeretni azt az embert, akitől egykor félt, akiben végül mégis megtalálta az otthont.
És amikor befejezte, nem érzett mást, csak csendet.
Talán megbocsátotta volna neki. Talán már meg is tette.