“Amint nyugdíjba mentem, kezdődtek a problémák”: Hogyan hozza ki az idős korból az évek óta felgyülemlett magányt
hatvan éves vagyok. És életemben először úgy érzem, hogy már nem létezem: sem a gyerekeimnek, sem az unokáimnak, sem a volt férjemnek, de még a világnak sem. Nos, fizikailag itt vagyok. A földön járok, gyógyszertárba járok, kenyeret veszek, ablakom alatt seperem az udvart. De belül van egy űr, amely minden reggel nagyobb lesz, amikor már nem kell rohannom a munkába. Amikor senki nem hív fel, hogy megkérdezze: „Anya, hogy vagy?”
egyedül élek. Hosszú ideig. Gyermekeim felnőttek, saját családjukkal, és más városokban élnek: a fiam Barcelonában, a lányom Sevillában. Felnőnek az unokák, és alig ismerem őket. Nem látom őket iskolába járni, nem kötök nekik sálat, nem mesélek esti mesét. Soha nem hívtak meg hozzájuk. Nem egyszer.
Egyszer megkérdeztem a lányomat:
– Miért nem akarod, hogy elmenjek? Tudok segíteni a gyerekekkel…
Ő pedig nyugodt, de hideg hangon válaszolt nekem:
-Anya, tudod… A férjem nem szeret téged. Mindig mindenbe belekeveredsz, és megvan a saját létmódod is…
elhallgattam. Szégyellt, dühös és megbántott. Nem erőltettem magam, csak a közelben akartam lenni. De a válasz egyértelmű volt: “Nem kedvel téged.” Sem unokák, sem gyerekek. Mintha kitöröltek volna. Még a volt férjemnek sem, aki egy közeli városban él, soha nincs ideje találkozni velem. Évente egyszer egy száraz üzenet karácsonyra. Mintha szívességet tenne nekem.
Amikor nyugdíjba mentem, azt gondoltam: végre idő önmagamra. Elkezdek kötni, reggel elmegyek sétálni, elmegyek arra a festőórára, amire mindig is vágytam. De az öröm helyett a szorongás érkezett.
Először a furcsa tünetek jelentkeztek: szívdobogás, szédülés, hirtelen halálfélelem. Jártam orvosról orvosra, csináltak vizsgálatokat, elektrokardiogramot, MRI-t… Minden normális volt. Egy orvos azt mondta nekem:
– Hölgyem, ez a fej dolga. Beszélnie kell valakivel, szocializálódnia. Egyedül vagy.
És ez rosszabb volt minden diagnózisnál. Mert nincs olyan tabletta, ami meggyógyítaná a magányt.
Néha elmegyek a szupermarketbe, hogy halljam a pénztáros hangját. Máskor egy padon ülök egy könyvvel, úgy teszek, mintha olvasnék, hátha valaki átjön. De az emberek mindig sietnek. Mindenki megy valahova. És én… csak vagyok. lélegzem, emlékszem…
mit csináltam rosszul? Miért költözött el a családom? Egyedül neveltem őket. Apja korán elment. Két műszakban dolgoztam, főztem, vasaltam az egyenruhájukat, és vigyáztam rájuk, ha betegek voltak. Nem ittam, nem mentem ki. mindent megadtam értük. És most… én maradtam.
Túl szigorú voltam? Túlzásba vittem az irányítást? Csak a legjobbat akartam. Hogy jó, felelősségteljes emberek voltak. Távol tartottam őket a rossz hatásoktól. És végül nem maradtam senkivel.
Nem szánalmat keresek. Csak azt szeretném tudni: ilyen rossz anya voltam? Vagy ez csak az élet ritmusa, a jelzálogkölcsönökkel, az iskolán kívüli tevékenységekkel és a rohanással… ahol nincs hely egy idős hölgynek?
Vannak, akik azt mondják nekem: „Keressen magának egy férfit. Regisztráljon online.” De nem tudok. nem bízom. Annyi év egyedül. Nincs már erőm megnyílni, megszeretni, idegent beengedni. És az egészség már nem olyan, mint régen.
Én sem tudok dolgozni. Előtte legalább volt a csapat: beszélgetések, nevetés. Most csend. Olyan sűrű, hogy csak azért kapcsolom be a tévét, hogy hangokat halljak.
Néha arra gondolok: ha eltűnnék, észrevenné valaki? Nem a gyerekeim, nem az exem, nem a szomszéd a harmadik emeleten. És a félelem megfullad.
De aztán felkelek, teát főzök a konyhában, és arra gondolok: talán holnap jobb lesz. Talán valaki emlékszik. Hívás. Írj. Talán még jó vagyok valamire.
Amíg van remény, életben maradok.