Piroska 54 évesen kezdte újra az életét. Nem dühből, nem dacból, hanem megfontolt, tudatos döntés eredményeként. Hosszú házasság volt mögötte – huszonhat év, egy fiúgyermek, és rengeteg elnyelt szó, elfojtott érzés. De sosem feledte, ki is ő valójában. Csak sokáig úgy gondolta, az ő ideje már lejárt.
A fia, Bence, amikor egyetemre ment, Piroska is elindult – csak másik irányba. Az addigi közös életből kicselezte magát. Felkapta az örökölt kulcsokat, a bőröndjét, és beköltözött a régi kis lakásba, amit anyja hagyott rá. Az első éjszaka furcsa volt. Halk csend, sok emlék. De legbelül egy egészen új érzés is feléledt: szabadság.
A volt férje néha felbukkant egy-egy “véletlen” üzenettel vagy telefonhívással. Egyszer még az ajtóban is megjelent egy csokor virággal és nosztalgikus mosollyal. De Piroska már nem a régi volt. Nem kérte vissza a múltat.
Kezdetben minden új volt: egyedül reggelizni, egyedül bepakolni a mosást, egyedül dönteni minden apróságról. De nem sokáig tartott a bizonytalanság. Piroska tanult – új ízeket, új könyveket, új zenéket. És közben lassan újra felfedezte önmagát.
Aztán jött Viktor.
Először csak futó ismerős volt a környékről – kutyasétáltatás, udvarias köszönés, néha pár szó az időjárásról. De valahogy egyre többször álltak meg egymás mellett. A beszélgetések hosszabbak lettek. Néha nevettek is. Egy alkalommal Piroska azt vette észre, hogy azon gondolkodik, vajon mit főzne egy férfinak, aki tetszik neki.
Így esett, hogy randira hívta. Nem Viktor, hanem az élet. De Viktor is belement.
Az este nagy reményekkel indult: Piroska vörösbort választott, rozmaringos csirke sült a sütőben, a haját kontyba fogta, a kedvenc ruháját vette fel. Egy nő volt, aki nem bizonyítani akart – csak élvezni a pillanatot.
Pontban hétkor csengettek.
Piroska ajtót nyitott, és ott állt Viktor – egyedül. Se virág, se apróság, se egyetlen gesztus, ami jelezte volna: „Fontos vagy nekem.”
– Üres kézzel jöttél? – kérdezte meglepetten.
– És akkor mi van? Már nem vagyunk gyerekek – válaszolta a férfi, mintha semmi gond nem lenne ezzel.
Piroska egy pillanatra csak nézte. Nem haraggal, inkább tiszta felismeréssel. Aztán elmosolyodott – szelíden, de határozottan.
– Pontosan. És én már nem érem be ennyivel. Viszlát.
Az ajtó becsukódott. Odabent a vacsora illatozott, a gyertyák égtek. De Piroska nem érzett keserűséget. Csak büszkeséget. Mert már tudta: egyedül lenni nem ugyanaz, mint magányosnak lenni.
Az este végül nem egy romantikus vacsora lett. Hanem egy ünnep. Egy újabb győzelem. Mert Piroska végre megtanulta: ő nem valakinek az asszonya, nem „csak egy nő a konyhából” – ő egy teljes, erős, önmagát szerető ember.
És ez mindennél többet ér.