– Elvittem magamhoz anyámat, de egy hónap múlva visszavittem a falujába – és most mindenki szörnyetegnek lát.
Amikor úgy döntöttem, hogy anyámat egy soriai kisvárosból Madridba hozom, azt hittem, hogy helyesen cselekszem. Már nem volt fiatal, egyedül élt egy házban, ahol minden egyre nehezebbé vált: a fatüzelésű kályha nem működött, a kút télen befagyott, a szomszédok pedig vagy eltűntek, vagy annyi idősek, mint ő. Azt hittem, jobban járna velem: gondozott, fűtéssel és minden kényelemmel. De egy hónappal később beültettem a kocsiba, és visszavittem a falujába. És most úgy tűnik, én lettem a család gazembere.
– Hogy tehettél ilyesmit? – mondják nekem.
– Ez az anyád! Nem egy kutyát fogadsz örökbe, és ha nem szereted, visszaviszed.
— Majd meglátod, ha a gyerekeid is ezt teszik veled. Amit elvetsz, azt aratod!
Mindent hallottam: tanácsokat, szemrehányásokat, tippeket. Néha az arcomban, máskor a hátam mögött, de a fülem egészen a San Miguel piacig ért. A karma törvénye – mondták. Hogy helyrehozza, mielőtt túl késő lenne.
De egyikük sem volt a bőrömben. Senki sem lakott anyámmal a nap huszonnégy órájában. Senki sem látta, hogyan vált napok alatt vidám és tevékeny nagymamából szomorú nővé, aki némán sírt, elzárkózott vagy érintetlenül hagyta a tányérját. Csak én.
Eleinte arra törekedtem, hogy otthon érezze magát. Felkészítettem a szobáját, vettem neki új papucsot, még a muskátlis edényeit is elhoztam a faluból. De hála helyett közömbösséget kaptam. Úgy ült a szobájában, mintha egy idegen házba látogatna, mintha nem a lánya lennék, hanem a börtönőre. Hoztam neki enni, megkérdeztem, nem akar-e zuhanyozni – bár falun teljesen rendben volt –, de itt valami elromlott.
Néhány nappal később elkezdte… átszervezni a lakásomat. Megmozgatta az edényeket, a tányérokat, a fűszereket. Még az arckrémemet is visszatette a fürdőszobába. Először mély levegőt vettem: „Ez az alkalmazkodási folyamat.” De aztán jöttek a könnyek. Eleinte diszkréten, majd dührohamok formájában. Leült a fotelbe, és megismételte:
— Senki vagyok itt… Nem vagyok felelős semmiért… Nem akarok így élni…
Hóhérnak éreztem magam, amikor csak segíteni akartam neki.
— Meg akarok halni a házamban, a faluban. Ahol minden az enyém. Ahol minden sarkot ismerek. Ahol a falak hallanak engem…
Megpróbáltam meggyőzni. Mondtam neki, hogy jobban járna velünk, hogy az unokájának hiányzott. De minden nappal rosszabb volt. És megértettem: ha nem adom vissza, örökre elveszítem. Vagy felemésztené a nosztalgia, vagy helyrehozhatatlanul eltörne.
Így hát összepakoltam a cuccait, betettem a csomagtartóba, és elindultunk visszafelé. Csendben ment. Egy szót sem. Egészen addig, amíg fel nem tűnt a városát jelző tábla. Aztán azt suttogta:
– Köszönöm.
Most szinte naponta hív. Nagyon boldog. Elmondja, hogy paradicsomot ültetett, szilvalekvárt főz, almarza szomszédja jön vele kávézni. Boldognak látszik. Igen, egyedül. De boldog.
Én is? Rám maradt a “szívtelen lány” címke. De tudod mit? nem bánom. Mert néha a szeretet nem a kitartásról szól, hanem az elengedésről. Nem arról van szó, hogy berángass valakit a komfortzónádba, hanem arról, hogy hagyd ott lenni, ahol békét érez. És nem minden szülő akar a gyerekeivel élni a napjai végén. Főleg, ha van egy házuk tele emlékekkel, történetekkel, amelyeket a falak titkolnak.
Ha anyám mosolyt csalt a falujába, jól tettem. Hadd gondoljanak, amit akarnak. Az a fontos, hogy újra hallja a nevetését.