Elhagyott egy családot, amely már kezdte beszippantani őt: ez a történet mindent elmond, amit a sors nem jósolhatott meg

Aznap reggelén Erika ideges volt, de nem a hidegtől – hanem a dühből. A tükör előtt állt, a fiát öltöztette, és próbálta elfojtani a haragját. Ma nőnap volt, ami nyugodtan is telhetett volna, de ő ismét anyósához kellett menjen. Ez azt jelentette, hogy ismét mosolyogni kell, elviselni a felesleges megjegyzéseket, a szemrehányásokat és azt a bűntudatot, amit anyósa ügyesen keltett benne.
— Erika, megint olyan arcot vágsz, mintha citromot ettél volna? — morogta Béla, miközben felhúzta kabátját. — Ne mondd, hogy nem akarsz menni.
— Tényleg nem tudod, miért? — mordult válaszként. — Megint beleköt, szid, azt mondja, hogy rosszul nevelem Dávidot, és nem kérdezi meg, hogy vagyok. Egy pillanatra eszébe juthatna, hogy reggeltől estig dolgozom, és minden háztartási gond csak rám marad.
— De hiszen otthon vagy egész nap, — válaszolta.
— Azt hiszed, hogy otthonról dolgozni azt jelenti, hogy a kanapén pihenek? Vagy azt gondolod, hogy az áram, étel és ruha magától jön?
Béla megsértődött. Nem szerette, amikor Erika pénzről beszélt. Pedig a tények az ő oldalán álltak: a grafikusi munkájából háromszor annyit keresett, mint ő a raktárőri fizetéséből.
— Miért nem mész egyedül? — próbálkozott újra.
— Ma nőnap van, Béla. Nem hagyhatom, hogy anyám egyedül legyen.
Két óra múlva már a kispesti Németh Józsefné egy szobás lakásában ültek. A sarokban, egy nyitható fotelben Viki lapozgatott — Béla húszéves unokahúga, aki árván maradt és anyósa fogadta be, miután szülei meghaltak. Erika és Viki sosem találták meg a közös hangot, és Erika észrevette, hogy anyósa inkább Vikivel van, mint az unokájával.
— Megbeszéltem a nénikémmel, — mondta Németh Józsefné az ünnepi asztalnál. — A lakást Vikire íratom. Nektek van, neki pedig új életet kell kezdenie.
Pár nap múlva aláírták a papírokat, azzal a feltétellel, hogy Viki csak Józsefné halála után költözik be. De a sors közbeszólt: három héttel később anyós súlyos agyvérzést kapott. Túlélt, de többé nem tudott egyedül megélni.
— Költöznünk kell anyámhoz, — mondta Béla határozottan. — Nem boldogul egyedül.
Erika elnyelte a haragját, és valóban odaköltöztek. Az anyós gondozása — etetés, mosás, takarítás, ágyneműcsere — mind Erikan maradt. Béla dolgozni ment, Viki pedig tanulni és a barátjához. Erika dolgozott, és most már ápolónővé vált.
— Béla, Viki nem segíthetne? Hiszen az övé a lakás, — törtek ki belőle egy este.
— Ő egyetemista, kapcsolatai vannak. Nem hozhatja ide a pasiját. Ráadásul te vagy itthon.
— Igen, itthon vagyok. Dolgozom. És mindent egyedül csinálok.
— Meguntad, ugye? — vágott vissza Béla gúnyosan. — Az én anyám, és neked kell gondoskodnod róla. Ugye nem hagynád cserben?
— A te anyád. Nekem anyós. Nem az én dolgom. Te sem ápolnád az enyémet. Fizess ápolónőt.
— Te fizeted?
— A nyugdíjából. Vagy a te pénzedből.
— Akkor nekem minek vagy? — mondta ridegen. — Menj és nézd meg, hogy van.
És azon az éjjelen, miközben Béla dolgozott, Erika a plafonra bámult. A sértett gondolatok zsongtak a fejében. Kihasználják. Mint feleséget, mint munkást, mint ápolót. Viki, az örökös, sosem mutatkozik. Ő pedig minden nap összetöri magát.
Reggel, mikor Béla elment dolgozni, Erika összepakolt. Megfogta fia kezét, és visszaköltöztek a saját lakásukba. Kikapcsolta a telefonját. Egy rövid üzenetet küldött: „Elegem van abból, hogy mindenki legyek. Sok szerencsét.”
Este Béla dühösen érkezett.
— Vagy visszajössz, vagy válópert indítok! — sziszegte, szemei villogtak.
— Ahogy gondolod, — válaszolta nyugodtan Erika. — De most én indítom. Nem kötelező feláldoznom magam egy idegen lakásért és egy emberért, aki sosem mondott egy „köszönöm”-öt sem.
— Majd megbánod!
— Ó, nem. Már megbántam. Hogy ennyi ideig tűrtem. Most pedig szabad vagyok. Köszönöm neked csak Dávidért.
Egy hónap múlva közös megegyezéssel felbontották a házasságot. Béla nem kért bocsánatot. Erika többé nem hívta.
Fél év múlva hallotta, hogy Németh Józsefné meghalt. És Viki — az a szeretett unoka, akinek mindent elrendeztek — kizavarta a nagybátyját, mint egy felesleges bútor darabot.
Az élet mindent a helyére tett. És Erika egy percre sem bánta, hogy időben távozott.