Egy fárasztó nap után Marika egyetlen kívánságot dédelgetett: vacsorázni a férjével, forró fürdőt venni, majd álomba merülni. A napja rendkívül megterhelő volt – végtelen telefonhívások, munkák, sürgetés. Az autóját a háza előtt parkolta, automatikusan bezárva, majd sietve a kapu felé indult. Ahogy elővette a kulcsot a táskájából, halk, bizonytalan léptek hallatszottak mögötte. Hátrafordulva egy fiatal lányt látott, körülbelül tizennyolc éves, aki karján egy kisgyerekkel állt, finoman becsomagolva.
– Elnézést, ön… ön Marika? Tamás felesége? – kérdezte a lány halk, remegő hangon.
– Igen – válaszolta Marika óvatosan. – Történt valami?
– Én Katalin vagyok… Bocsánat, hogy így megzavarom… De… ez Tamás fia. Mártonnak hívják. Nem tudom, mit tegyek… Futár voltam, amikor hoztam egy csomagot a férjének. Akkor… akkor a barátom elhagyott, nagyon rossz állapotban voltam, sírtam a munkahelyemen. A férje próbált vigasztalni…
– Biztos sikerült neki a „vigasztalás” – válaszolta Marika keserűen. – És most mit vár tőlem?
– Nincs hová mennem, nincs otthonom, senkim. Nem bírom tovább. Kérem, vegye magához. Ő az ő fia…
– Hát ezt már nem tehetem, kedvesem! Aki megszüli, az is nevelje! Én mit tehetek? – pattant fel Marika, majd hirtelen megfordult, és belépett a kapu alatt.
De belül minden forrt. Bár próbálta higgadtan kezelni, a férje megcsalásának és egy esetleges gyereknek a gondolata nem hagyta nyugodni. Mikor Tamás este hazaért, egyenesen a szemébe nézett:
– Lefeküdtél Katalinnal?
Tamás lehajtotta a fejét, nem mentegetőzött, nem hazudott. Csak halk hangon mondta:
– Igen… Egyszer volt… akkor teljesen ki voltam égve… Megbántam már százszor…
Mielőtt bármit válaszolhattak volna, csengő szólt. Tamás kinyitotta az ajtót, és egy kisbabával tért vissza. A takaróra egy cetlin ez állt: „Mártonnak hívják. Kérem, vigyázzanak rá…”
Marika dermedten állt, mintha a talajt kihúzták volna alóla. A baba kezében tartotta, a kis, félelem teli arcára nézett, majd így szólt a férjéhez:
– Szaladj el a boltba. Vegyél cumisüveget, pelenkát, tápszert. Siess!
Így lett Márton náluk. Néhány nap, majd hetek teltek el. Tamás nem volt felkészülve az apaságra, főleg a kétségek miatt. A szülei nem fogadták el az unokát, Katalint „utcai libának” nevezték. A család nyomására DNS tesztet csináltatott, aminek az eredménye meglepte: Tamás nem volt az apja.
Amikor hazaért, rögtön így szólt:
– Árvaházba kell adni. Nem az én gyerekem.
De Marika már meghozta a döntését:
– Az én gyerekem. Ha akarsz, maradj velünk. Ha nem, menj el. De én nem adom oda. Az Isten nem adott nekünk saját gyereket, ezért küldte ezt, nem véletlenül.
Tamás elment, beadta a válópert. Marika egyedül maradt, de nem tört össze. Mártonnal egy dajka segített, a szomszédok pedig a nehéz napokon. Megküzdött. Majd egy nap, amikor Márton rosszul lett – negyven fokos láz, görcsök… – egy pillanat alatt összedőlt a világa. Mentőt hívtak, a gyanú tüdőgyulladásra, azonnali kórházi kezelés. Napok szenvedése, infúzió, álmatlan éjszakák.
A kórházban egy kedves fiatal orvos, Dániel vigyázott rá. Úgy tűnt, vonzódik Marikához. Egyszer megemlítette Katalint, hogy érdeklődött a gyermek sorsa iránt.
Marika ezt mondta:
– Ha még egyszer megjelenik, hozd ide. Beszélni akarok vele.
Pár nap múlva Katalin megjelent. Egy őszinte és hosszú beszélgetés során elmondta, hogy kiderült, a gyerek nem Tamástól van. Az apja az, aki elhagyta őt. Amikor rájött, már késő volt. Kétségbeesett, nem tudta, hogyan tovább. Tamás volt az egyetlen, aki meghallgatta, aki nem ítélkezett.
Marika nem kiabált, nem okolta. Csak figyelte, és rájött, hogy nem tud haragudni. Fiatalabb korában ő is átélt hasonlót. És talán most az univerzum adta neki az esélyt, hogy megmentse valaki életét.
– Költözz hozzám – mondta csendesen. – Kezdj új életet. Tanulj. Megoldjuk.
Katalin sírva fakadt. Később beiratkozott egyetemre, és találkozott egy tisztességes férfival, feleségül ment hozzá. Mártonnal elköltöztek. Marika is megtalálta a boldogságot. Dániel nem hagyta el, megkérte a kezét. Most együtt várják a gyermeküket.
Tamás próbálkozott visszatérni, de már késő volt. A második családja összeomlott.
Néha a jó cselekedetek nem térnek vissza azonnal. De előbb-utóbb visszatérnek. A lényeg, hogy tudjunk megbocsátani és hallgassunk a szívünkre.