Késlekedett a felszállás, és az utasok már türelmetlenek voltak, de én csak Eliasra figyeltem. A kisfiam, aki a harmadik hisztériás rohamát szenvedte el, miközben a repülőgép a kifutón várakozott. Csomagoltam neki mindent, amire szüksége lehetett: rágcsálnivalókat, könyveket, még egy tabletet is, amit telepakoltam a kedvenc meséivel. De semmi nem segített, ő csak sírt és idegeskedett.
Aztán megjelent a légiutas-kísérő. Kedvesen, mosollyal az arcán, mintha semmi sem történt volna. Leguggolt Elias mellé, átnyújtott neki egy kis csésze perecet, és egy barátságos hangon megszólította: „Hé, haver, mit szólsz, ha segítesz nekem egy fontos küldetésben?” És ahogy ezt mondta, mintha valami varázslat történt volna: Elias hirtelen megnyugodott. A szemében a feszültség eltűnt, és úgy követte a lányt, mintha egy mesebeli hősnő lenne.
Perceken belül minden rendben volt. Kicsit megnyugodva figyeltem őket, de aztán valami váratlan történt. A gép Colorado fölött járt, amikor Elias hirtelen a lány karjaiba rohant, és egy puszit nyomott az arcára. Az utasok elcsodálkoztak, néhányan tapsoltak, mások pedig felnevetettek.
De én nem nevettem. Mert amikor ránéztem, valami ismerős érzés töltött el. Az a mosoly, amit Elias most láthatóan viszonzott, egy olyan mosoly volt, amit már egyszer láttam, évekkel ezelőtt. Egy fényképen, ami egy hűtőre volt ragasztva – de nem az enyém volt.
És ekkor eszembe jutott egy név. „Ray néni” – Elias többször is ezt mondta álmában. A szívem hirtelen a torkomban dobogott, és tudtam, hogy valami nagyon fontos kapcsolódik ehhez a pillanathoz.