Aznap este már csak egy fuvar maradt hátra. Dudáltam a ház előtt, de semmi mozgás nem volt. A megérzésem azt súgta, hogy menjek tovább, de valami mégis megállított. A ház előtt álltam, és mintha valami különös vonzás húzott volna be a kapuhoz.
Kopogtattam. Egy halk hang szólt ki a házból: „Egy pillanat.” Aztán hallottam egy csikorgást, mintha valami súlyos dolgot húztak volna a padlón. Az ujjam feszült a kocsiban, de valami arra ösztökélt, hogy várjak.
Az ajtó lassan kinyílt. Egy apró, idős hölgy állt ott, aki úgy nézett ki, mintha egy másik korszakból lépett volna elő. A lakás belseje teljesen kihalt volt. Az ablakok már régóta nem voltak nyitva, a bútorok lepedők alatt rejtőztek, és a sarokban egyetlen doboz emlékekkel.
„Segítene vinni a táskámat?” – kérdezte halkan, miközben hozzám lépett. Bólintottam, és segítettem neki, ahogy felvettem a táskáját.
„Elmehetnénk a hosszabb úton?” – kérdezte egy kis szünet után. „A belvároson keresztül?”
Már régen otthon kellett volna lennem, de volt valami a hangjában – egy apró vágyakozás, ami lehetetlenné tette a nemet.
„Nem ez a legrövidebb út” – válaszoltam, de miközben visszapillantó tükörben láttam a szemét, rájöttem, hogy nem szívesen mondanék nemet. Kikapcsoltam a taxiórát, és kérdeztem: „Merre menjünk?”
Két órán keresztül autóztunk. A hölgy mutatta nekem azokat a helyszíneket, amik a múltjához tartoztak: az irodát, ahol dolgozott, a házat, amit férjével osztott meg, a táncparkettet, ahol sokszor táncoltak.
Hajnalban megérkeztünk. A cím egy alacsony, csendes épülethez vezetett. Hospice.
„Mennyivel tartozom?” – kérdezte a hölgy.
„Semmivel” – válaszoltam, de ő csak nézett rám.
„Adott egy kis örömöt egy öregasszonynak” – mondta halkan. „Köszönöm.”
Kéz a kézben elbúcsúztunk, és az ajtó halkan csukódott mögöttem. Aznap már nem vettem fel újabb utast, de a hölgy szavai még sokáig velem maradtak.
Egy hónappal később újra megszólalt a telefonom.