Mikszáth Kálmán szavai mindig ott lebegtek a fejemben: „Ha van bátorságod azt mondani, hogy ’viszlát’, az élet biztosan megajándékoz egy új ’szia’-val.” Egy késő esti pillanatban, amikor a csend leple alatt ültem a szobámban, ezek a szavak még inkább jelentést nyertek. A csend most már nem volt békés, nem volt olyan, mint amikor egyedül találok magamra, hanem elviselhetetlen, mindent elnyelő volt. A magány és a fájdalom követtek minden gondolatot, és nem tudtam, hogyan léphetnék tovább. Miért maradtam egy olyan kapcsolatban, ami csak rosszabbá tette a napjaimat? Miért ragaszkodtam egy boldogtalansághoz, ami nem engedett élni?
Tudtam, hogy ez nem szerelem. Ez egy sötét, fullasztó kötelék volt, ami körülvett. Elveszítettem magamat ebben a kapcsolatban, nem tudtam már, hogy ki vagyok valójában. Az önállóságom eltűnt, az erőm gyengült. De a legnagyobb félelem az volt, hogy elveszítem azt, ami még hozzám tartozott: a szeretetet, még ha az mérgező is volt. Elmondtam magamnak, hogy valami értékeset keresek, hogy valami nagy dolog van köztünk.
De egy reggel mindent megértettem. Azt mondtam magamnak, hogy nem bírom tovább. A ház, ahol csend volt mindenütt, a férfi, aki már nem hallotta meg a hangomat, a kapcsolat, amely nem adott többé semmit, amit érdemes volna megélni – mindez elég volt ahhoz, hogy elszántam magam. Fel kellett állnom, el kellett mennem. A legnagyobb fájdalom nem a távozásban volt, hanem abban, hogy évekig magam előtt görgettem a megoldást.
Mikor elindultam, egy új világ tárult elém. Nem azonnal, nem könnyen, de éreztem a változást. Végre meghallottam magamat. Végre azt éreztem, hogy a belső nő, aki mindig is voltam, újra ott él bennem. Erős, bátor, és most már tudtam: megérdemlem, hogy boldog legyek.
Ha úgy érzed, hogy már semmi sem tart vissza – ne maradj. Ne hagyd, hogy a félelem és a kétségek uralkodjanak rajtad. Az élet mindig ad új lehetőséget.