Reggel, mint mindig, elvégeztem a szokásos rituálékat: elsőként érkeztem az irodába, bekapcsoltam a gépeket, kávét főztem a kollégáknak. Az irodai menedzser szerepe mindig olyan volt számomra, mint egy anya a nagy családban — a cég, a munkatársak mind-mind hozzám tartoztak.
A monitoron látható volt a negyedéves jelentés, szabadságok ütemezése, irodai rendelés — mindez sürgetett. A kávé mellett munka közben hoztam be az ételhordót, mivel ismét nem volt időm normális étkezésre.
Amikor a főnök hangja hívott a telefonon, valami furcsát hallottam benne. Nem volt udvarias, mint mindig.
— Jelena, gyere be hozzám. — Az irodában egy idegen nő ült, és a levegőben feszültség érződött.
— Üljön le, — mondta Sergej Petrovics, kerülve a szemkontaktust. — A cég kénytelen csökkenteni a létszámot. Önt elbocsátjuk.
A szavak szinte megfagytak a levegőben, és az egész egy pillanat alatt összeomlott. Tíz év munkáját pár papírlapba sűrítve kaptam meg. Az elbocsátásnak semmi köze nem volt a munkám minőségéhez — és mégis, itt álltam, mint aki mindent elveszített.
— De… ott a projektem, a negyedéves jelentés… — próbáltam megmagyarázni, de nem volt haszna. A HR-es hölgy beszélt valamit a kompenzációról, az ajánlólevelekről. Már nem hallottam.
Közben Marina is bejött, hogy jelezze, futár érkezett. Még ebben a pillanatban is próbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne.
Amikor hazaértem, Andrei, a férjem a kanapén ült, és nem is vette észre, hogy beléptem.
— Mi a terv? — kérdezte. Mintha én hoztam volna el ezt az egész helyzetet, és ő dühös volt, hogy a napja elrontódott.
— Nem tudom… Talán keresek más munkát… — válaszoltam, próbálva nyugodt maradni, de egyre inkább azt éreztem, hogy egyedül vagyok.
Amikor a férjem azt mondta: “A pénz nem bűzlik”, éreztem, hogy egy szakadék nyílik közöttünk. Nem a pénz miatt fájt, hanem azért, mert már nem láttam benne azt az embert, aki valaha a támogatásom volt.
Végül call centerben találtam munkát. Csak átmenetileg, mondtam magamnak. A munkám során mosolyt erőltettem, ahogy tanították, hogy „a mosolyt hallani lehet a hangon”. De közben mélyebben éreztem a csalódást, mintha az életem minden darabja összetörne.
Andrei végül megjegyezte: „Ő most a call centerben dolgozik. Azt hitte, nincs értéke, de hát a valóság…”
Amikor ezt meghallottam, úgy éreztem, valami nagyon eltört bennem.
Másnap kiléptem a műszak közepén. Már nem bírtam tovább.
De ekkor jött egy üzenet Anitól, a régi barátnőmtől: „Helló! Hogy vagy? Találkozzunk!”
És én tudtam, hogy ez a pillanat, hogy bármi is történjen, most az életem új irányt vesz.