Marina a konyha közepén állt, kezét a csípőjén, és dühösen nézte férjét. A levegő feszült volt, és mindketten tudták, hogy a beszélgetésnek nem lesz egyszerű vége.
– Nem, Igor, és még egyszer nem! – mondta, a hangjában a határozottság és a fájdalom keveredett. – Anyádnak nem lehet többé köze a lakásomhoz!
Igor sóhajtott, miközben a homlokát ráncolva végigfuttatta kezét a haján. Tudta, hogy Marina nem fog könnyen engedni, de remélte, hogy valamilyen formában mégis megértést találhat nála.
– Csak egy hétre. Üzleti útra jön Moszkvába, és nem akar szállodába menni. Megkért, hogy nálunk maradhasson – próbálta magyarázni.
Marina felpattant, és az ablakhoz lépett. A hűvös áprilisi szél betört rajta, mintha a levegő is érzékelte volna a feszültséget.
– Tényleg elfelejtetted, mi történt legutóbb? – kérdezte, miközben az ablakot szélesebbre tárta. – Nem kéne emlékeztetnem arra a botrányra, amit anyád okozott?
Igor arca elkomorult, ahogy visszaemlékezett az utolsó találkozóra, amely végül teljesen tönkretette a kapcsolatukat. Az anyja minden szabályt felrúgott, és úgy döntött, hogy ő rendeli el, hogyan rendeződjenek a dolgok otthon.
– Marina, én… csak próbálom… – kezdte, de Marina közbevágott.
– Próbálod? – nevetett keserűen. – Egy hétre jön, és te már tényként kezeled, hogy itt lesz. Mi lesz a véleményem? Mi lesz az én döntésem?
Igor megpróbálta megérinteni a feleségét, de ő elhúzódott.
– Miért nem kérdezel meg? Miért nem tisztelsz meg azzal, hogy engem is belefogsz? – folytatta Marina, miközben az összes sértődöttség feljött benne.
– Ne haragudj, csak… ő az anyám! – kiáltotta Igor, most már idegesen. – Nem értheted meg!
Marina megállt, és mély levegőt vett.
– Én is fontos vagyok, Igor. Ez az én lakásom. A nagymamámtól örököltem, és én döntöm el, hogy ki jöhet ide és ki nem.
Igor ököllel csapott az asztalra, de tudta, hogy most elérkezett az a pillanat, amikor választás elé állítja őt: választania kell a felesége és az anyja között.
A feszültség szinte tapintható volt, és Marina már nem volt hajlandó engedni.