Zoja Fjodorovna régóta tudta, hogy az élet nem ad második esélyeket – vagy legalábbis ritkán. Özvegyként, kisnyugdíjasként élte napjait egy omladozó falusi házban, ahol a kert még virágzott, de a jövő már csak halványan derengett a piaci sorok között.
A lánya, Elja visszatért hozzá, egy kisgyerekkel és összetört szívvel. A férj, miután új nőt hozott a közös lakásba, eltűnt, mintha soha nem is lett volna.
Zoja nem kérdezett. Főzött, árult, ásott, kapált. A szeretete nem szavakból állt, hanem krumpliból, lekvárból, kézrátételből, ha Elja sírt éjszaka.
Egy reggel késve ért ki a piacra. Az állandó helyét elfoglalta egy másik árus, Luda, aki bocsánatkérő mosollyal, de határozottan jelezte: “ma máshol kell próbálkoznod.” Zoja nem vitatkozott. Aznap egy pad szélén rakta ki az almát, uborkát, két csokor kaprot. A vevők jöttek-mentek, a forint kevés volt, az emberek arca fáradt.
Délután egy furcsa öltözetű fiatal férfi tűnt fel. Ruhája szakadt volt, a haja kócos, de a szeme – a szeme nem felejtett.
– Néni, nincs pénzem. Kaphatnék egy almát? – kérdezte csendesen.
Zoja ránézett. A fiú keze remegett, a cipőjén sár volt.
– Vedd el, fiam. De mondd, mitől ilyen szegény valaki a nyár közepén?
– Lázadtam – mondta, és lesütötte a szemét. – Úgy viselkedtem, mintha nem számítana senki. Elvették a szabadságom. Most próbálom újrakezdeni.
Zoja elhallgatott. Aztán elővett egy zacskót, tett bele pár almát, egy paradicsomot, két kiflit.
– Ez nem a pokol, fiam. Ez csak az alja. Innen még fel lehet állni. Menj haza. Legyen valaki, akiért hazamész.
A fiú elszorított torokkal vette át a csomagot. Az emberek a háttérben már másra figyeltek, de az idős nő és a volt fogoly pillanata beégett a levegőbe.
Később, mikor hazaért, Elja már főzött. Lessa a konyhaasztalon rajzolt – egy nőt, egy kertet, és egy idegent almával a kezében.
Zoja elmosolyodott. A lázadások után néha csend következik. És néha a csendben történnek a legnagyobb győzelmek.