Pavel nem sokat beszélt Tamarával az első hetekben. A lány csendes volt, de mosolya meleg, tekintete pedig úgy nézett rá, mint még senki más – mintha nem csak a külsejét látná. Miután Pavel végre elengedte Alena emlékét, Tamara halkan, de biztos léptekkel került közelebb hozzá.
A kapcsolatuk lassan épült fel, mint egy régi ház tégláról téglára. Egyik nap Tamara halkan megjegyezte:
– Tudod, még soha nem mutattak be szülőknek.
Pavel elmosolyodott.
– Akkor ideje bepótolni.
Hazafelé tartva a villamoson Tamara idegesen nézelődött. – Kicsit ismerős ez az utca – suttogta inkább magának, mint neki.
Pavel nem vette észre a pillanatnyi feszültséget. Az ajtót édesapja, Szergej nyitotta ki. Magas, őszülő halántékú férfi, akiben még mindig megmaradt valami a fiatalkori katonás tartásból. Amikor meglátta a lányt, a keze lecsúszott a kilincsről.
– Tamara – suttogta a nevét, mintha egy régi sebet szakított volna fel valaki.
Tamara arca is megváltozott. Először nem mondott semmit, csak lehajtotta a fejét. Pavel értetlenül nézett hol az apjára, hol a lányra.
– Ismeritek egymást?
Az apja torka megakadt. Egy hosszú másodperc után csak ennyit mondott:
– Gyertek be.
A nappaliban zavart csend ült meg. Pavel anyja éppen nem volt otthon, így senki nem tompította a feszültséget. Tamara végül leült, és apró hangon megszólalt:
– Édesanyám azt mondta, egyszer találkoztunk. Volt egy rövid idő, amikor… – itt megállt, a szeme megremegett – …amikor még csak négyéves voltam.
Szergej tekintete megnedvesedett. Pavel most már felállt.
– Mi folyik itt?
Tamara remegő hangon folytatta:
– Az édesanyám azt mondta, az apám sosem akarta a gyereket. Soha nem láttam őt, csak egyetlen fényképem van róla. Egy katonai egyenruhás férfi… éppen olyan, mint ő.
Szergej akkor felállt. Az arca fájdalmasan szigorú volt, mint egy önként vállalt büntetés. Odaállt az ablakhoz, és hátat fordított nekik.
– Huszonegy évvel ezelőtt hibát követtem el. Egy kiküldetés során megismertem egy nőt… aztán, mikor visszatértem, nem tudtam, hogy terhes lett. Akkor már más életet kezdtem. És soha nem kerestem őt. Gyáva voltam.
A szoba csendbe burkolózott. Pavel egy ideig nem tudott megszólalni. Csak azt hallotta, ahogy Tamara mélyen lélegzik, és aztán lassan, méltósággal megszólal:
– Nem haragszom. De tudni akartam, ki vagy.
Pavel felállt, és lassan, nehéz szívvel kiment a verandára. Kint már alkonyodott. Egy pillanatra azt érezte, hogy az egész világa újrarendeződik – új szerepek, új valóság.
Tamara utána ment. Leült mellé.
– Nem tudtuk. Egyikünk sem. – A hangja nyugodt volt, de komoly. – És nem kellett volna ilyen furcsán alakulnia… de legalább már tudjuk az igazat.
Pavel csak bólintott. És bár a jövő hirtelen kiszámíthatatlanná vált, egyvalami biztos volt:
A múlt mindig megtalálja az utat vissza. És néha épp akkor, mikor azt hisszük, már végre minden a helyén van.