Aznap este szakadt az eső. A város szélén, egy elhagyatott benzinkút mögött találtuk meg. Egy törött kartondobozban feküdt, rongyokba bugyolálva, mintha valaki egy csomag ételmaradékot dobott volna ki, nem pedig egy élőlényt.
A hívás egy névtelen bejelentőtől érkezett az állatmentő központba, ahol önkéntesként dolgoztam. Azt mondta, valaki “valami síró dolgot” hagyott ott órákkal ezelőtt. Nem tudta megmondani, hogy macska vagy baba, de kérte, menjünk ki, és nézzük meg.
A társammal, Dórával, tíz percen belül a helyszínen voltunk. A sötétben alig lehetett látni valamit, de a sírás… a sírás átszűrődött az esőn. Halk volt már, elhaló. Mintha az is feladta volna a reményt. Mikor megtaláltuk a dobozt, és belenéztünk, elakadt a lélegzetünk.
Egy újszülött volt. Még a köldökzsinór csonkja is ott volt. Az arcocskája pirosra volt sírva, apró keze ökölbe szorítva, a bőre hideg, mint a kő.
Gyorsan betakartuk, és rohantunk a kórházba. Az orvosok szerint perceken múlt, hogy életben maradt.
De ami ezután történt — arra senki sem számított.
Másnap reggel a hír már futótűzként terjedt a városban: egy nő jelentkezett a rendőrségen. Könnyek között vallotta be, hogy ő tette ki a gyermeket. De nem a sajátja volt.
A történet fordulatot vett, amikor kiderült: a csecsemőt egy emberkereskedő banda akarta eladni, de a nő – egy fiatal ápolónő – megszökött vele, mikor rájött, mire készülnek. Nem tudta, hova menjen, csak annyit akart, hogy a kicsi életben maradjon. Ezért hagyta ott, remélve, hogy valaki rátalál.
A gyermeket végül örökbe fogadták. Nem sokkal később a nő is új esélyt kapott: tanúskodott a banda ellen, és védett tanúként új életet kezdhetett.
Aznap este, mikor ránéztem arra a pici arcra az inkubátorban, tudtam: néha a legmélyebb sötétségből is lehet új élet.