Lucia mindig is tudta, hogy a családneve mást jelent a világ számára, mint neki. Amikor valaki megkérdezte tőle, hogy milyen érzés Sophia Loren unokájának lenni, csak elmosolyodott. Ő nem a legenda unokája volt – hanem egyszerűen „Nonna Sophia” unokája. Egy nagymama, aki reggelente friss narancslevet készített neki, aki gyönyörűen kötött sálakat ajándékozott karácsonykor, és aki minden táncpróba után meghallgatta Luciát, akkor is, ha a lépések még botladoztak.
A villa, ahol felnőtt, tele volt emlékekkel. Fekete-fehér fotók, díjak, filmes plakátok – a múlt súlya minden sarokban ott lebegett. De Lucia nem érezte nyomasztónak. Inkább inspirálónak. Bár nem állt kamera elé, és nem vonzotta a vörös szőnyeg, amikor táncolt, valami mégis életre kelt benne – mintha a nagymamája szenvedélyének egy darabja benne is újra fellobbant volna.
Lucia csendes volt, elgondolkodó, sokkal inkább a zene és a mozdulatok embere. A reflektorfény helyett a próbatermek félhomályát szerette, ahol csak a tükör, a zene és ő léteztek. Gyerekként balettozott, később kortárs táncra váltott, és tizenhét éves korára már több olaszországi versenyt is megnyert. Mégsem beszélt erről sokat. A sajtó figyelme inkább a külsejét firtatta – „Nem is hasonlít Lorenre!” – írták. Lucia pedig csak vállat vont. Ő nem akart második Sophia lenni. Ő első Lucia akart lenni.
Egy nyári estén, amikor a család épp vacsorához készülődött, Lucia egy hirtelen ötlettől vezérelve táncolni kezdett a kertben. Nem volt zene, csak a tücskök ciripelése és a szél zaja. Sophia Loren a teraszról nézte, csendben, meghatottan. Amikor Lucia befejezte, odament hozzá, és megfogta a kezét.
– A világ mindig össze akar hasonlítani majd velem – mondta a nagymama halk, de biztos hangon. – De te nem vagy az én árnyékom, Lucia. Te a saját fényed vagy. És ha egyszer úgy döntesz, hogy a világ elé lépsz, lépj ki úgy, ahogy most táncoltál: őszintén és szabadon.
Lucia ekkor értette meg igazán, mit is jelent örökölni egy nevet – nem másolni kell, hanem továbbgondolni.
Azóta Lucia új koreográfián dolgozik – nem versenyre, nem a közönségnek, hanem magának. Egy történet lesz belőle: egy csendes lányról, aki híres gyökerekkel, de saját álmokkal nőtt fel. És ha egyszer eljön az ideje, talán a világ is látni fogja, milyen tánc születik abból, ha valaki nem követi, hanem újraírja az örökségét.
Szeretnél, hogy folytassam Lucia történetét idősebb korában is?