A délutáni nap heve úgy süttette az aszfaltot, hogy szinte izzott alatta a föld, a levegő mintha remegne a forróságban, mint egy láthatatlan fal, ami égette a tájat. Fáradtan indultam haza a munkából, fejemben már az otthoni csend és két szeretett kutyám, Villám és Zivatar képe lebegett. Mindig hallottam, ahogy boldogan ugatnak, amikor a kocsi kerekei elérik a felhajtó apró kavicsait – de most csak hűvös csend várt rám.
A szívem egy pillanatra elakadt, mikor kinyitottam a kertkaput. Az ól üres volt. Semmi sem volt ott. Egy szőrszál, egy nyom, semmi. Csak némaság, ami még ijesztőbbé vált, ahogy próbáltam nem észrevenni.
– Villám! Zivatar! – kiáltottam, de csak az én hangom visszhangzott a kertben.
Ez a nyár különleges volt számunkra: házunk egy igazi üdülőhellyé vált. Anyósom, Ilona néni, az apósom, a gyerekek, és még a sógornőm családja is velünk éltek az első melegebb napoktól kezdve. Mivel Ilonának és a gyerekeknek allergiájuk van a kutyaszőrre, Dórával kénytelenek voltunk ideiglenesen a hátsó, nagy kennelbe költöztetni a kutyáinkat – nem volt más választásunk.
Most remegő kézzel ültem le a számítógép elé, hogy megnézzem a biztonsági kamerák felvételeit. Egy adott időpont ragadta meg a figyelmem: 11:23. János bácsi, az apósom, mosolyogva hívogatja a kutyákat, simogatja őket, majd bezárja őket a régi Ladájának csomagtartójába. A kutyáim boldogan, bizalommal csóválták a farkukat – mit sem sejtve. A kocsi elindult és elhagyta a telket.
Három órával később a kamera mutatta, hogy János bácsi visszatért, gyorsan összepakolta a család holmiját, beültette Ilonát és a gyerekeket az autóba, majd szó nélkül elhajtottak.
A fejem szinte zúgott, mintha belülről kalapáccsal vernének. Egyetlen gondolat pörögtt bennem: Mi történt a kutyáimmal? Hol vannak?
Felhívtam az apósomat. Minden egyes csörgés örökkévalóságnak tűnt.
– Igen? – szólt bele a telefonba feszülten.
– János bácsi… hol vannak a kutyáim? – próbáltam nyugodt maradni, de a torkomban éreztem a dühöt.
Csend. Hosszú, feszülő, vágni lehetett.
– Gyere el velem… el kell mondanom valamit. Írd le ezt a címet – mondta végül.
Nem emlékszem, hogyan száguldottunk végig az országúton. Dóra velem volt, sápadt arccal ült mellettem, üveges szemekkel. Mikor megtudta, mi történt, azonnal felhívta az anyját. A beszélgetés rövid volt. Miután letette, sokáig hallgatott, majd halkan mondta:
– El akarták altatni őket. Anyám és a bátyámék mind azon voltak, hogy apu vigye el őket az állatorvoshoz. Azt mondták, így végre lehet gyerekünk, és nem kell félniük a kutyáktól. Szerintük jót tesznek nekünk.
A kormányra csaptam, ujjaim belesajdultak. Dóra arcát a tenyerébe temette és sírt.
– Dóra, ha bármi bajuk lett…
– Apa nem tette meg – vágott közbe. – Egy barátjához vitte őket.
A kert végében két ismerős árnyat láttam. Villám és Zivatar boldogan játszottak egy slaggal. János bácsi a tornácon ült, görnyedten, mintha világok terhe nyomná a vállát.
Amikor közelebb léptem, felállt. Egy megtört ember állt ott.
– Ne haragudj, fiam – mondta halkan. – Nem volt szívem megtenni. Ők a család részei.
Elmesélte, hogy a családi megbeszélésen Ilona és a sógornők kijelentették, ideje megszabadulni a „problémától”. Azt állították, a kutyák csak akadályozzák a „valódi” életünket. János bácsi hallgatott rájuk, de amikor meglátta a kutyák szemét, tudta, hogy nem viheti őket el. Mihály barátjánál hagyta őket, aki vadászkutyákat tartott.
– Néztem a szemükbe, és arra gondoltam: hogy élnék tovább, ha miattuk halnának meg?
Nem szóltam. Csak átöleltem. A düh, ami még néhány perccel ezelőtt tombolt bennem, lassan oldódott a hála melegében. A kutyák, mintha megérezték volna, hogy túléltek egy veszélyes helyzetet, boldogan ugráltak körülöttünk, nyalogatták a kezünket, szinte sírtak örömükben. Letérdeltem hozzájuk és magamhoz öleltem mindkettőt.
– Ha nem lett volna ez a két kutya, talán sose vettem volna feleségül a lányodat – mondtam János bácsinak. – Emlékszel, mit mondott Dóra, amikor először meglátta őket? „Egy férfi, aki ennyire szereti a kutyáit, rossz ember nem lehet.”
Ő elmosolyodott, szinte szégyenlősen.
– A gyerek meg… – folytattam, és Dórára néztem – …sosem zártuk ki. Csak hittük, hogy ráérünk.
Mihály, egy hatvanas, markáns férfi kijött a házból. Erős kézfogással üdvözölt minket, szavai egyszerűek voltak:
– Jó kutyák. Ilyenekkel nem lehet gond. Gyertek be, igyatok egy teát.
A verandán ülve elmesélte, hogy János bácsi reszketve hozta hozzá a kutyákat. A kutyák féltek, bújtak hozzá, és csak akkor nyugodtak meg, mikor Mihály simogatta őket.
– Azt mondta: „Misi, segíts. Azt akarják, hogy elaltassam őket, de én nem tudom.” – Hát maradtak.
A tea íze olyan volt, mint gyerekkoromban a nagyi kertjében – ribizlilevél, méz, emlékek. Miközben beszélgettünk, a szívem megnyugodott. A kutyák biztonságban voltak.
Hazafelé már csak egymás kezét szorítottuk. Nem volt mit mondani. Az árulás súlya ott nehezedett ránk, de ott volt a megváltás is. Az utolsó pillanatban.
Otthon várt ránk az üzenetek áradata: vádak, gúnyos szavak, fenyegetések. Hogy önzők vagyunk. Hogy a kutyák többet érnek nekünk, mint a család. Az anyós írt egy hosszú levelet, amelyben kijelentette: mélységesen csalódott bennünk. A sógorom kijelentette, hogy „kutyaőrültek” vagyunk.
Dóra csak ennyit mondott:
– Többé nem akarok velük kapcsolatot tartani.
Este a verandán ültünk Villámmal és Zivatarral. A csend békés volt. A kutyák hozzánk simultak, én pedig tudtam: ha nem harcoltunk volna értük, már nem lennének.
– Lehet, hogy igazuk van – mondta Dóra halkan. – Lehet, hogy itt az idő… De nem így. Nem az ő életük árán.
Átöleltem.
– Lesz gyermekünk. Lesznek kutyáink. És lesz családunk. Csak nem úgy, ahogy mások elképzelik.