Adél csupán húszéves volt, ám már olyan terheket cipelt magában, amelyek egy egész életre is elégségesek lettek volna. Kívülről fiatalnak és erősnek tűnt, de belső világában mintha egy elhagyatott porcelánfigura lenne, törékeny és összetört. Az emlékek nem tűntek el, csupán mélyebbre süllyedtek, és olyan sebeket rejtettek, amik a csendben születtek és ott is maradtak.
Jelenleg egy vidéki benzinkúton dolgozott, mint kezelő. A munka egyszerű volt, de számára a szabadságot jelentette. Néhány órás monotonitás, olajszag és a mindent elfedő nyugalom. Itt nem kellett megfelelnie senkinek, nem kellett elnyomnia az érzéseit, nem volt senki, aki szabályozza, mit érezhet.
Gyermekkorát az állami gondozás formálta, és egyben megtörte. Ott nem nevetés, hanem a mély csend uralkodott. Barátság helyett verseny, ahol csak a legerősebbek élték túl. A gyengébbek fejüket lehajtva húzták meg magukat, de boldog senki nem volt.
De volt egy idő, amikor Adélt még szerették. Az édesanyja volt mellette, egészen hatéves koráig. Ő egy fáradt, kimerült nő volt, aki mégis minden egyes ölelésébe beleadta azt a kevés szeretetet, ami neki megmaradt. Aztán egy reggel, a napfényben, egyszerűen nem ébredt fel többé. Ekkor Adél szívében elindult egy folyamat, és innentől kezdve nem aludt igazán többé.
A nevelőapja, aki ezután próbálta volna gondoskodni róla, inkább saját démonaival foglalkozott – alkohollal, dühvel és közönyös csenddel. A kis Adél szájából csak egy szó sem jöhetett ki. Az, hogy egy mosolyt vagy kedves szót kapjon, már elég volt ahhoz, hogy megélje a csalódást. Az ételt sem kapta meg, napokig csak vizet ivott, miközben a csend kísérte őt, hogy ne őrüljön meg tőle.
A szomszédok nem nézték tétlenül a helyzetet. Látniuk kellett a kislányt, rongyos ruhában, mezítláb, amint az udvaron a szétgurult morzsákat keresi. Valaki végül értesítette a gyámügyet, és mikor a szociális munkások megérkeztek, a bűz a levegőben mintha a helyzet szimbolikája lett volna. Piszkos ruhák, üres üvegek, és egy kis lány a sarokban, aki már nem is mert sírni.
Adélt elvitték.
Az orvosi jelentés mindenkit megdöbbentett: alultáplált, zúzódásokkal teli, elhanyagolt hajjal. Egy gyerek, akit elfelejtettek szeretni.
Az árvaház hideg és kemikális légköre ugyanakkor biztonságot nyújtott neki. Legalább ott nem kellett attól félnie, hogy bántják. A nevelők szigorúak voltak, de soha nem kegyetlenek. A rend, amit ott talált, gyógyír volt a káoszra, amiben korábban élt.
Tizennyolc évesen saját lakást kapott. Az ajtó nyikorgott, a padló egyenetlen volt, de a kulcs, amit kapott, az övé volt. Egyedül lakott, és bár sokan furcsállták ezt, neki ez a magányos csend volt az igazi otthon.
A szomszédok hátraszóltak, meglepődtek:
– Egyedül? Egy ilyen fiatal lánynak?
De Adél nem reagált. Hazament, bezárta az ajtót, és magában főzött. A magány lett a vacsora mellé.
De volt valaki, aki nem felejtette el. Nagy Valéria, az árvaházi nevelő, aki mindig figyelt rá. Valéria nem csupán munkatárs volt, hanem mentora és barátja is. Látta a jót a csend mögött, a szeretetet a távolságtartás mögött.
– Nélküled én is eltévedtem volna – mondta sokszor telefonon, könnyek között.
Valéria segített neki minden papírmunkában, amit nem tudott egyedül elintézni. Ünnepek alkalmával ő is átment hozzá, süteményeket vitt, és együtt nevetettek a kis konyhában.
A családja befogadta őt. Karácsonykor, húsvétkor, névnapkor – Adél sosem maradt egyedül. Ilyenkor érezte, hogy talán mégsem teljesen magányos a világban.
A munka azonban nem volt könnyű. Sok helyre jelentkezett, de mindig ugyanazt a választ kapta: „Köszönjük, most nem…”. Ha dolgozhatott is, gyakran fizetés nélkül, mintha csak egy árnyék lenne a pult mögött.
Takarított, polcot rendezett, mosolygott – de mindig elbocsátották.
De Adél nem adta fel. Minden elutasítás után felállt, új helyet keresett. Volt, ahol kinevették, volt, ahol sajnálták.
Aztán egy benzinkútnál azt mondták: „Fel vagy véve.”
Nem volt nagy ügy. Munkaruhát adtak, gyors betanítást, tizenkét órás műszakokat, benzingőzt és türelmetlen vásárlókat. De Adél boldog volt. Ez volt az első lépés a saját életének felépítésében.
Most ő írta a sorsát. Még ha hosszú is volt az út, most először érezte, hogy saját lábára állt.