A kis ház, ahol gyermekkoromban éltem, tele volt szeretettel és nevetéssel. A Duna partján állt, és minden reggel a friss levegő és anyám lángosának illata töltötte be az otthonunkat. Apám mély hangja minden este mesélt kalandjairól, és mindennap boldogok voltunk. Három tagú családunk örökké tartó meseként tűnt, de a sors mindig meglep bennünket, mikor a legkevésbé várjuk.
Ahogy teltek az évek, és anyám ereje fogyni kezdett, az életünk is sötétebbé vált. A napok egyre szürkébbek lettek, míg végül egy hideg téli reggelen elment. Emlékét a házunk falai őrizték, de a családom, ahogy egyre inkább szétmállott, nem tudott túlélni nélküle. Apám, aki annyira megváltozott, elvesztette a küzdelmet, és pohárba nézve próbált vigaszt keresni. Mi pedig a nélkülözésben vergődtünk. A ház üresen ásított, a szomszédok részvéttel figyeltek minket, de én már nem tudtam bízni senkiben.
Aztán egy napon egy hivatalos látogatás felrázott minket, és bár apám könyörgött, hogy adjanak neki még egy esélyt, már nem volt visszaút. A szociális szolgálat ránk zúdította a végítéletet, és én már nem tudtam, hogyan tartsam össze a családot. Mégis, mikor apám megpróbált új életet kezdeni, minden elkezdett jobb lenni. Erzsi néni, aki mint egy erős támasz érkezett az életünkbe, képes volt ránk mosolyogni, és újra felhozni a napot a szürke felhők mögül.
Vácra költöztünk, és egy kis házban kezdtünk új életet. Erzsi minden nap gondoskodott rólunk, és Bence, a fia, akivel azonnal összebarátkoztunk, fénnyel töltötte meg az életünket. A boldogság rövid ideig tartott, és bár apám elvesztése fájdalmas volt, Erzsi minden erejével mellettünk állt. De a szociális szolgálat ismét közbeszólt, és elvett tőlünk, amit szeretett szívünkben őriztünk.
Az árvaházban szürke falak között teltek a hónapok, és bár Erzsi nem hagyott el, úgy éreztem, hogy elvesztem. De ő nem adta fel. Minden vasárnap ott volt, hozta a kenyeret, a sálakat, amit saját kezűleg kötött. És a küzdelme nem maradt hiábavaló: egy ködös reggelen végre újra egyesültünk, és Erzsi elhozott minket a sötétből, vissza a fénybe.
Visszatértem Vácra, de nem voltam már ugyanaz. Felnőttem, és új életet kezdtem. Bencével együtt, aki már testvéremként volt mellettem, folytattuk utunkat, de Erzsi, a második anyánk mindig velünk maradt. Minden vasárnap összegyűltünk, hogy köszönjük neki a szeretetet és az életerőt, amit nekünk adott.
Erzsi nélkül már nem lett volna értelme az életnek. Ő volt az, aki megtanított minket arra, hogy a család nem csak vérségi kapcsolat – hanem a lélek, ami erőt ad, amikor minden remény elvész.