Úgy érzem, már a határon vagyok. Négy éve vagyunk házasok a férjemmel, de az anyósa még mindig abban reménykedik, hogy a „kisfia” elhagy engem és visszaköltözik hozzá. A viselkedése olykor teljesen ésszerűtlen. Próbáltam próbálkozni egy normális kapcsolat kialakításával, és sokszor elnéztem a húzásait, de semmi sem változott. Most teljesen tanácstalan vagyok, és nem tudom, hogyan tovább.
Mindez hét évvel ezelőtt kezdődött, amikor a férjemmel elkezdtünk randevúzni. Mindketten egyetemisták voltunk, még a szüleinkkel laktunk. Két hónappal az ismerkedésünk után bemutattam őt a családomnak, de ő nem sietett bemutatni engem az övének. Az anyjával való találkozásra csak egy év múlva került sor.
Az ezt megelőző hónapokban mindig volt valami kifogás: „Anya elfoglalt”, „Most nem megfelelő az időpont”. Nem erőltettem a dolgot. De amikor végre sor került a találkozóra, azonnal éreztem a feszültséget, amit az anyja kisugárzott. Próbáltam magam megnyugtatni, hogy csak ideges, de a viselkedése mást sugallt.
Ebéd közben végig mérlegelt engem, szinte nem is szólt hozzám. Amikor közöltük, hogy össze akarunk költözni, majdnem megfulladt a falatban. Elkezdett minket lebeszélni, mondván, hogy a fia még túl fiatal, és nem áll készen az önálló életre – pedig már 24 éves volt.
Bár az anyós tiltakozott, összeköltöztünk. Innentől kezdődött az igazi rémálom. Nap mint nap hosszú üzeneteket írt nekem arról, hogyan kell gondoskodnom a fiáról. Például ragaszkodott ahhoz, hogy minden nap pucoljak neki egy narancsot, mert különben nem eszi meg. Én válaszoltam, hogy ezt ő is meg tudja oldani, de erre azt kaptam, hogy rossz háziasszony vagyok.
Egyszer, amikor sportos pulóverben mentünk látogatóba, üzenetet kaptam tőle, hogy szégyenletesen néztünk ki, és hogy tisztességes emberek nem így öltözködnek.
Amikor bejelentettük, hogy házasságot tervezünk, igazi drámát rendezett. Meghívta a fiát, és közben a barátnőit a lányaikkal, hogy próbálja összehozni vele őket. A férjem határozottan közölte, hogy ő maga fogja intézni a magánéletét, és végleg abbahagyta az anyjánál tett látogatásokat. Ekkor kezdett el szinte naponta hozzánk járni, mindent kritizálva: a takarítástól kezdve a főzőtudományomig.
Az esküvő előtt szinte idegösszeomlást okozott, amikor azt mondta, hogy rossz menüt választottam és a ruhám is borzalmas. Végül nem bírtam tovább és megkértem, hogy hagyjon minket békén. Ő sírva hívta fel a férjemet, és azt mondta, hogy szívrohama van. Amikor odaértünk, kiderült, hogy ez csak egy kitalált történet volt.
A férjem ultimátumot adott neki: vagy jókedvűen jön el az esküvőre, vagy nem jön el egyáltalán. Az utóbbit választotta.
A fiunk születése után csak egy év múlva látta először az unokáját. Először azt mondta, hogy nem ő az unokája, és hogy idegen gyermeket próbálok rásózni. Most próbálom minimalizálni a vele való kapcsolatot, mert minden találkozás után teljesen kifáradok, és hosszú idő, mire lelkileg összeszedem magam.