Izgatottan köszöntem el a nővérektől, miközben a Suzie szobája felé siettem. Amikor kinyitottam az ajtót, egy csomó érzelem zúdult rám.
Kis babáink békésen aludtak a kiságyukban, de Suzie nyoma sem volt sehol. Eleinte azt reméltem, hogy csak kint van levegőzni, ám ekkor észrevettem egy elhagyott üzenetet a kávézóasztalon. Reszkető kezekkel vettem kézbe, és elolvastam:
„Viszlát. Gondoskodj róluk. Kérdezd meg anyádat, miért tette ezt velem.”
Éppen akkor egy nővér érkezett meg egy aktával a kezében.
„Jó reggelt, uram. Itt vannak a kiutalási papírok.”
„Hol van a feleségem?” – kérdeztem, a hangom megtört.
Hirtelen tétovázott, az ajkát rágva. „Ma reggel elment. Azt mondta, hogy tud róla.”
„Hová ment? Mást nem mondott? Ideges volt?” – kérdeztem, miközben a levelet felmutattam neki.
A nővér homloka ráncolódott. „Nyugodtnak tűnt, csak nagyon csendes volt. Azt mondja, nem tudtad?”
Confúzióval távoztam a kórházból, szorítva a kicsiny lányainkat a karomban, míg a gyűrött levelet a másik kezemben tartottam.
Suzie eltűnt. A nő, akiről azt hittem, hogy ismerem, távozott anélkül, hogy figyelmeztetett volna. Csak én maradtam, a gyermekeink, a beteljesületlen álmok és a nehezen megemészthető szavak társaságában.
Amint hazaértem, anyám, Mandy már a verandán várt egy mosolyfőzővel a kezében. Az arca tele volt kétséggel.
- „Mi történt?”
Megmutattam neki a levelet. „Ez történik! Mit tettél Suzieval?”
Vállat vont. „Nem tudom, miről beszélsz. Suzie mindig is érzelmes volt… lehet, hogy csak ennyi.”
„Ne hazudj nekem!” – vágtam közbe.
„Soha nem szeretted. Mindig hátráltattad, kritizáltad.”
„Csak segíteni akartam!” – a hangján érződött a felindulás, és könnyek folytak az arcán.
Abban az éjszakában az emlékeimben újra átéltem a családi összejöveteleinket, és anyám Suzie irányába tett megjegyzéseit. Ő mindig nevetett, de most már megértettem, hogy mennyire mélyek voltak a sebei.
Néhány pillanattal később felfedeztem egy levelet, amely Suzie-nek volt címezve, amit anyám írt. Olvastam:
„Suzie, sosem leszel elég a fiam számára. Ezzel a terhességgel csapdába ejted őt és az életét. Ha tényleg törődsz velük, távozz, mielőtt tönkreteszed őket.”
Majdnem éjfél volt, de nem érdekelt. Dörömböltem az anyám szobájának ajtaján, amíg ő ki nem nyitotta.
„Hogy tehetted ezt?” – kérdeztem.
„Azt hittem, csak tolakodó vagy, de valójában évek óta zaklattad Suziet.”
Halka lett az arca, amikor elolvasta a levelet. „Hallgass….”
„Csak védeni akartál? Nem volt elég a számodra? Ő a gyermekeim anyja! Nincs jogod megmondani, ki elég vagy sem. Itt és most vége van. Készítsd el a bőröndjeidet. Menj el.”
A könnyei most már szabadon folytak.
„Nem gondolod komolyan…”
„De igen.”
A következő hetek egy rémálomként teltek el.
Egyszer, míg Callie és Jessica aludtak, üzenet érkezett egy ismeretlen számról. Egy fotó volt Suzieról a kórházban a lányaimmal, fáradt, de békés arccal, és egy üzenet kísérte:
„Azt kívánom, bárcsak olyan anya lehetnék, amilyennek lennem kellene. Remélem, hogy egyszer megbocsáthatsz nekem.”
Próbáltam hívni, de nem válaszolt senki.
Az este, mikor kopogtak az ajtón, döbbenten néztem: Suzie állt ott kis zsákkal a kezében, könnyekkel teli szemekkel.
„Sajnálom,” – zokogta.
Elment, hogy megvédjen minket, hogy elmeneküljön a fájdalom és a kétségbeesés örvényéből. A terápia segítette őt, hogy felépüljön, lépésről lépésre.
„Nem akartam elmenni, de nem tudtam, hogyan maradhatnék.”
Megragadtam a kezét.
„Meg fogjuk csinálni. Együtt.”
Így is történt. A gyógyulás sosem könnyű, de mi sikerült.